Showing Emotions

Közzétéve: 
1987. március

Marton Éva szembesülése Turandot talányával  (Thomas P. Lanier)

 

Sérülést okozhat a Minnie lováról való leesés, Tosca letörött fogának a díványon való landolása, Turandot esetében pedig a díszlet leomlása és a hang – mindegyikről tud az operatörténet krónikája. Puccini kockázatos a szopránok egészségére nézve. Kérdezzük csak meg Marton Évát, akinek amikor először alakította Toscát a Metropolitan színpadán 1986. október 20.-án, a II. felvonásban Scarpiával való dulakodása alatt egy agresszív ütés elmozdította az állkapcsát a helyéről. Marton Éva (családnevét és művésznevét a férje neve után vette fel) akaratereje és professzionizmusa következtében képes volt végigénekelni az előadást és így másnap a The New York Times címoldalára került. Az állkapcsa egészséges lett, az új CBS Puccini-árialemezének sikerével is elégedett, közben a Metropolitanben Tosca-előadássorozatában 150. alkalommal alakította egyik leghíresebb szerepét – így tekint a közelgő Turandot-bemutató újabb kihívásai elé. A magyar díva alig fogyott ki a szóból, kedvenc témáiról, Pucciniről és a pályafutásáról beszélgetve: „Birgit Nilsson javasolta nekem először, 1981-ben a Turandotot. Előtte csak egyszer láttam az operát Budapesten, egy testes szopránnal, aki minden magas hangnál sikított, így a benyomásaim sok év távlatából negatívak voltak. Istenem, gondoltam, hogyan tud ez a csúnya nő, aki nem csinál mást, csak sikoltozik a szegény udvarlója előtt, rokonszenvet ébreszteni a közönségből. Amikor lehetőségem nyílt énekelni, végigtanulmányoztam a partitúrát mindazon lehetőségek szempontjából, hogyan tudom kifejezni az árnyalatokat – pianókkal és pianissimókkal. Lorin Maazel vezényelte az első Turandotomat Bécsben és nagyon jól dolgoztunk együtt. Ilyen dirigens kellett ahhoz, hogy a mű erős és drámai olvasatát, de egyúttal a zenei szöveg finomságait, a színek és az árnyalatok gazdagságait is kifejezésre juttassa.”

  „Mindig a Turandot nehézségeit kérdezik tőlem. A legnagyobb problémát a lépcsők jelentik a számomra. Ez minden előadáson fennáll, de semelyiken sem annyira, mint a bécsi rendezés tűzlépcsőjén, amelyen az ékszerekkel és tükrökkel beborított nehéz jelmezben fel-alá kellett járkálnom. Örömmel működtem együtt a rendezővel, Harald Prince-szel – ő egy igazi színházi ember. Sohasem felejtem el azt a napot, amikor először énekeltem teljes hangon a szerepet. Ez egy kis próbateremben történt. Amikor véget ért a próba, Maazel becsukta a partitúrát és azt mondta, „Most menjünk a templomba. Imádkoznunk kell, hogy maradj ilyen egészséges és így énekeld az előadást is!” A karmester imája meghallgatásra talált Marton Éva első Turandot-előadásán, 1983. június 12.-én, a Bécsi Fesztiválon.

  „A szerepformálásomat gondosan építettem fel, arra keresve a választ, miért ilyen keserű, miért ilyen hideg ez a nő. Mint a második legbefolyásosabb embernek egész Kínában, rendkívüli hatalma van. Jól tudja, aki őt birtokolja, az Kínának is ura. Véleményem szerint nem csak művelt és okos, hanem játékos is – például a három rejtvénnyel. Mindegyik kérőjének felteszi a kérdéseket, de csak akkor énekli el az „In questa Reggia” kezdetű áriát, amikor Calafot meglátja. Sohasem tárta korábban a nyilvánosság elé mély érzéseit az őse megbecstelenítésével kapcsolatban. Megosztja Calaffal, Lou-Ling hercegnő saját magában él tovább, így adja meg a kulcsot a megfejtésekhez. Ez időt ad a férfinak, hogy összeszedje magát a próbára. Miért teszi ezt? Mert tudat alatt már szerelmes.”

  Kevesebb mint négy év alatt Marton Éva kilenc Turandot-rendezésben énekelt. A Metropolitanben lesz számára a tizedik és a premieren formálja meg hatvanadik alkalommal az olasz repertoár egyik legnagyobb követelményeket támasztó szerepét. Az első évben öt rendezében énekelte, a másodikat székvárosában, Hamburgban, Giancarlo del Monaco rendezésében, Giuseppe Patané vezényletével, Franco Bonisollival Calaf szerepében – újra diadal, csakúgy, mint később a szülővárosában, Budapesten. Bostonban Sarah Cardwell, Denverben Nathaniel Merrill koncepciójában énekelte, az egyetlen helyen, ahol körszínházban lépett fel: „Ide és oda kellett fordulnom, hogy mindenki halljon, mintha a Turandot már nem volna eléggé így is nehéz!” Azután San Franciscóban lépett fel, Bliss Herbert rendezésében, Allen Charles Klein díszleteiben, amit úgy jellemez, „gyönyörű, de nem az én ízlésem”. Majd Barcelonában és Torinóban hódította meg a közönséget a szereppel.

  „Mindegyikben más oldalát próbáltam megtalálni a karakternek, de a Turandotom alapja már az első előadáson kikristályosodott. Idővel mindent ki fogok iktatni, ami nem tartozik hozzá. Nyitott vagyok a javaslatokra, de a végső analíziskor, amikor a színpadon állok, minden megy a maga rendje szerint – ismerem teljesen ezt a nőalakot. Igazából rokonszenves és meg kell érintenie a közönséget. Nincsen sok alkalma, hogy megmutassa ezt, de én megpróbálom mindegyik lehetőséget megragadni. Egy különösen kimagaslik – amikor könyörög az apjának, ne kelljen megházasodnia a herceggel. Calafot megindítja a kérése és megérti, hogy amikor sír a „No, non guardarmi cosi!” (Ne nézz így rám!) kezdetű szakaszban, a hősnő túlságosan is tiltakozik. A szemeiknek találkoznia kell, csak röviden, de ezekben a másodpercekben ennek meg kell történnie. Véleményem szerint, Turandot és Kalaf már tudják, hogy egymáshoz tartoznak.”

  „A harmadik felvonásban, Liu halálakor, Turandot mindent megért – nem elég, hogy szeretik, neki is szeretnie kell. Kitől tudná ezt megtanulni? Feltételezzük, az édesanyja évekkel ezelőtt meghalt. Az apja nagyon öreg, olyan, mint egy isten, messze van tőle, és soha nem ismert férfit. Úgy nevelték fel, mint „a menny lányát”. Alapjában jó jelleme van, szeretem a történetét és ellentétben Puccini hősnőinek többségével, boldog véggel fejeződik be a története. Igazából sok ember haláláért felelős, de a halál a Keleten nem negatívumot, hanem az élet utáni új, boldogabb létformát jelenti. Turandot tiszta, tapasztalatlan, megijed a szerelem ismeretlen érzésétől. Zeffirelli rendezése a jégszívű hercegnő szerelmes asszonnyá történő átváltozását világossá teszi. Amint Calaf megválaszolta a harmadik kérdést, a három álarcos leveszi róla a koronát és a palástját és ahogyan ott áll, egy egyszerű emberi lény könyörög kegyelemért.”

  „Amikor a Scalában énekeltem Turandotot, Károly herceg és Diana hercegnő a közönség soraiban ültek és én köszöntöttem őket a páholyukban. Felkértek, énekeljek a produkció premierjén 1983-ban Decemberben, de ekkorra már aláírt szerződésem volt a Metropolitanben a Fidelióra. Egy életre szóló lehetőség lett volna ezt a mesés szerepet Milánóban alakítani, ahol a mű ősbemutatója is lezajlott – új produkcióban, a Scala évadnyitó előadásán, azzal a lehetőséggel, hogy Zeffirellivel együtt dolgozhatok. De a MET nem engedett el a Fidelióról és szerződésem felbontása az összes amerikai szerződésem megszűnését vonta volna maga után. Egyszer majdnem szakításra került sor, mivel azt tapasztaltam, a Metropolitan nem állt ki egy művészkollégám mellett, aki ritkán vagy sohasem kapott nagy lehetőséget. Elkeseredtem, de ekkor az amerikai közönségemre gondoltam. Nem szóltam semmit a Metropolitan és Klaus Tennstedt ellen, aki a Met-bemutatkozására készült és engem szeretett volna. A panaszom az, hogy nincs kellő együttműködés a színházak között. Ez a hozzáállás nincsen jó hatással a művészek fejlődésére és a művészi nívó javítására.”

  „Jelenleg, hála Istennek, nincs technikai problémám. De idővel fognak jelentkezni, az első petyhüdt izmokkal. Turandot nehéz szerep – csak próbálja ki valaki. Egyszer vagy kétszer el lehet énekelni, de utána…” A hangja itt elhalványul, majd hamarosan Elena Obraztsovával való beszélgetését eleveníti fel: „A rendkívüli mezzoszoprán elhatározta, hogy bemutatkozna Toscaként és megkérdezett, mit gondolok arról, meg tudná-e csinálni. „Természetesen, képes lennél rá” – válaszoltam – „de milyen gyakran és később hogyan?” Turandot azért annyira nehéz, mert nincs idő belejönni, rövid szerep és csak kevés lehetőség nyílik, hogy mindent megmutassak. Tele van hochdramatische magas hangokkal, vagy megvannak ezek, vagy nincsenek. Jó iskolát tudok a hátam mögött és sokszor énekeltem Donna Annát, ami ideális előkészületet jelentett a Turandot magas hangtartományához.

  Marton Éva az olasz repertoár énekesének tartja magát. Számtalan hősnőt énekelt ezen belül: Verdi két Leonorája, Az álarcosbál Ameliája, Aida, Erzsébet, Desdemona, Fedora, az André Chénier Maddalenája. „Lassan építettem a hangomat, óvatosan ezekkel a szerepekkel, ezért nincsen most kaput. Azt gondolom, jó Strauss-énekesnő is vagyok és az idő el fogja dönteni, mennyire felelek meg Wagner zenedrámáiban – nem az én feladatom megmondani.

 

  A Don Carlos Mennyei hangjától, amelyet több mint 25 évvel ezelőtt pályakezdőként Budapesten énekelt, a jelenlegi csúcsig a drámai szoprán szerepek pompás sorával érkezett el. De vannak még más hősnők is, amelyek majd csak ezután következnek: Lady Macbeth, Salome, A walkűr Brünnhildéje, Elektra, Isolde. „Mintegy 70 szerepet énekeltem eddig, de többet megformálnék még. Az egyik álmom A nyugat lánya a Metropolitanben. Lett volna lehetőségem Bécsben és a Scalában énekelni, de néha én is veszítek, az elért eredményeim ellenére is. Történnek velünk ilyen dolgok, de ezeken nevetnünk kell.”

  Befejezésképpen Marton Éva arról az izgalomról beszélt, hogy végre Zeffirellivel dolgozhat: „Most olvastam az önéletrajzát és nem találok szavakat, hogyan fejezzem ki érzéseimet vele kapcsolatban. Természetesen, nem vagyok „La Divina”, sem a „La Stupenda”, de át kell néznem a kerítésen, hogy lássam, mi következik. Kíváncsi vagyok, mert úgy vélem, egy új Turandotot találtam. Szerepeimben mostanában több mezza-vocét használok. Szeretném azt gondolni, hogy a lehetőségeim határtalanok.”

  „Az életem legboldogabb pillanatait, amikor adok és adok, a színpadon élem át. Sokat jelent számomra a közönségem. Némely kollégám panaszkodik, hogy a közönség tudatlan. Én ezt nem mondanám. Az emberek különféle elvárásokkal érkeznek a színházba és sokan fáradtak az egész napos munka után. Szeretnék, hogy a szép melódiák felfrissítsék őket, hogy pihenjenek, talán, hogy álomba merüljenek. Én viszont garantálom, nem ezt kapják meg. Az a Marton ahhoz ragaszkodik, hogy együttműködjenek vele. Azt szeretném, ha minden néző Tosca lenne, hogy vele és velem szenvedjenek. Ki akarom emelni az embereket az érzéseimen keresztül önmaguk korlátai közül, kivezetni a sivár hétköznapi harcaikból – különösen Amerikában, ahol az üzlet, a pénz, pénz, pénz a minden. Vannak más dolgok is, mint a művészet és a szépség. Az emberek elfelejtik az érzések kifejezésének a csodáját. Örülnek, ha egy TV-vígjátékon nevethetnek, de elfelejtették, hogy tudnának sírni és meghatódni is. Amikor azt mondják nekem, „Óh, olyan szépen énekelsz”, örülök, de ha azt hallom, „Ez a nő a szerepein keresztül dolgozik és él, és mi átéljük ezt vele”, akkor elégedett vagyok és büszkének érzem magam, hogy énekes lehetek.

Média: 
Operanews