Ne legyünk annyira szerények

Előadás. Balassi Intézet 2012. január 15.

Tisztelt Főigazgató Úr!                                                                                           

Hölgyeim és Uraim!  

2003 szeptemberében adtam először mesterkurzust a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Az utolsó napon az épületből való távozásomkor a bejáratnál régi professzorommal, Újfalussy tanár úrral találkoztam, érdeklődött, hogy ment a tanítás és válaszomra „remélem jól sikerült, mert én nagyon szeretek tanítani” mosolyogva megjegyezte „csak vigyázzon, nehogy szenvedélyévé váljon”. Szavai nem hagytak nyugodni. Sokat gondolkoztam, hogy tudnék segíteni a jövő énekeseinek. Elhivatottságot éreztem arra, hogy egy új hazai énekes generáció felnevelésének élére álljak. Az életem, a pályám, az elvégzett munkám után szinte kötelességemnek éreztem, hogy ennek a vágyamnak eleget tegyek. Amikor Dr. Batta András rektor úr felkért az énektanszék vezetésére gondolkodás nélkül igent mondtam. Nem mentem Amerikába, Japánba tanítani, nem maradtam Németországban, örömmel jöttem haza.

Tanításig az út azonban nagyon is hosszú, és rendkívül változatos volt, őszintén megvallva egy percét sem bánom. Megpróbálom röviden összefoglalni talán sikerül. Kezdjük az elején.

Mint Heinrich Éva 1943 június 18 -án Budapesten születtem, a IX kerület, Ferencváros gyermekeként. A Bakáts utcában laktunk. Édesapám szakács volt, Édesanyám a háztartást vezette és nevelte három gyermekét… Az éneklés vágya korán kialakult, bár az egyedüli inspirációt az jelentette, hogy tőlünk két házzal arrébb lakott Udvardy Tibor, operaénekes, aki otthon gyakorolt. A házak között volt egy fákkal, bokrokkal teli udvar. mindig ott játszottunk, és játék közben csodálhattam azt a gyönyörű, nemes tenorhangot.  Kilenc-tíz évesen kezdtem zongorázni, a Mester utcai zeneiskolában magam iratkoztam be, iskolánk tornatermében gyakorolhattam, az első zongorámat 1956-ban kaptam. Az általános iskolában rendszeresen játszottunk gyermekoperákat, például a „Jancsi és Juliskát”, termetemnél fogva én Jancsi voltam. Közben a Rádió Gyerekkórusába is felvettek, de viszonylag rövid idő után, annak ellenére, hogy ott kiváló munka folyt, saját kérésemre kiléptem, úgy éreztem a kóruséneklés nem az én világom. A Móra Ferenc gimnáziumban érettségiztem.

Még érettségi előtt nem várt módon mutálni kezdtem, nem volt mit csinálni az énektanulásban szünetet kellett tartanom, akkor kezdtem el sportolni. A Petőfi röplabda csapatában jártam le edzésekre és rövidesen a csapatba is befértem, még az ifjúsági válogatott keret tagja is lettem. Jártam koncertekre, színházba, operába és az idő múlásával nagy örömömre a hangom is visszajött. 1961-ben felvételre jelentkeztem  a Zeneakadémián, nem vettek fel, éretlennek tartottak. Egy évet a sportklubon keresztül dolgoztam, számvitelt vagy mit kellett csinálnom, egy katasztrófa volt, soha nem stimmelt semmi. Közben jártam énekórákra és egyéb énekléshez szükséges tárgyakkal foglalkoztam. Egy év múlva ismét jelentkeztem, felvettek.

1963-ban megismertem egy fiatalembert, végzős orvosként sikeresen rendbe szedte gyomorrontásomat, azóta is vigyáz az egészségemre, immár lassan ötven éve. A Zeneakadémián figyelmeztettek, annak nem lesz jó vége, éneklés, sportolás és egy aktív fiatalember. Így hagytam abba a sportolást, ami egy életen át munkámban rendkívül sokat segített. 1965-ben esküvő, 1966-ban született fiúnk Zoltán, én felvettem férjem nevét, így lett Heinrich Évából Marton Éva. 

1968 -ban amikor befejeztem a Zeneakadémiát hiába volt jeles a diplomám, hiába írták a kritikusok operavizsgám után, hogy Istenáldotta tehetség az illetékesek nem vettek fel az operába. Úgy látszik ez már a minisztériumnak is sok volt, mert kaptam szeptembertől december 31-ig egy ösztöndíjat Igy kerültem be az operába. Néhány héttel később már egy nyaktörő szerepben volt beugrásom. Rimszkij-Korszakov „Aranykakas” -ában Shemaha hercegnőt kellett egy kolleganőtől átvennem, aki nem tudott megbirkózni a szereppel. Három nap alatt tanultam meg a három felvonást, megvolt bennem az akarás, a törhetetlen kitartás, a bizonyítási kényszer, hogy igenis nekem itt a helyem, és természetesen tudatában voltam annak, hogy ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztanom. Hála Istennek a siker nem maradt el. Január 1-től már az Operaház tagja lettem. Ez a kitartás, bizonyítási vágy végig kísérte pályámat.    

A nagyvilág szinte természetesnek veszi azokat az élményeket, amelyeket a magyar kultúra és – ne legyünk szemérmesek – magyar pénzen kibontakozott művészektől kapott és kap. Pedig mi nagyon sokba kerültünk és kerülünk az országnak, amely mindig kicsi és szegény volt ahhoz, hogy összes tehetségének méltó megélhetést nyújtson, s ezt a külföld rendre ki is használta.  Kodály Zoltán emlékezett, hogy Rákosi Jenő újságíró már a XIX. században vezércikkben tiltakozott a külföldnek szóló zenésznevelés ellen, s hozzátette: „a szegény, kis ország ajándékba adta őket a gazdag, nagy országoknak. Mecénása volt Európának, önmagát megfosztotta zenekultúrája munkásaitól.” De ha már zeneakadémiai olvasmányokból idézgetek, nos, Kodály Petőfi soraival is jellemezte a magyar tehetségek végzetes sorsát, amely „Őket messze elsodorja! Messze tőlünk a világba! Idegen nép kincstárába!”

Ez igaz, még sem szabad ezért kétségbe esnünk, de szerénykednünk sem kell, zeneszerzőinken – Liszt, Bartók, Kodály, Weiner, Ligeti, Szokolay, Eötvös – és karmestereinken – Szél, Ormándy, Fricsay, Doráti, Solti, Ferencsik – illetve számtalan hangszeres és énekművészünkön keresztül Magyarország csak így lehetett és lehet ma is a zenei világ élvonalában. Mint már mondtam 1968-ban szereztem operaénekesi és énektanári diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Kiváló tanáraim annyi hasznos útravalót adtak, hogy felkészültségem terén később szégyenkezés nélkül vehettem fel a versenyt külföldi kollegáimmal. Felvértezetten indulhattam a sok-sok felejthetetlen, kemény „csatába” annak érdekében, hogy megálmodott karrieremet befussam. Világszínvonalon akartam megfelelni hivatásomnak az egyetemes és a magyar zenekultúra szolgálatában. Negyvenöt éves pályafutásommal a hátam mögött nyugodtan mondhatom, elértem, amit terveztem, nem hoztam szégyent tanáraimra, hazámra.               

Az Operában, abban az időben számtalan kiváló énekesnő volt még előttem, Lukács főigazgató úr sem kecsegtetett sok reménnyel. Az Opera 1971-es moszkvai turnéján híres, szókimondó énekesnőnk mondta nekem: „Marton, mit rontod itt a levegőt, miért nem mész a p……”. Igaza volt. megfogadtam tanácsát és elmentem Frankfurt am Main-ba.

1972-ben Christoph von Dohnányi (Dohnányi Ernő unokája) meghívására a Frankfurti Városi Színházhoz szerződtem. Egy férjjel, egy hatéves gyerekkel, két kofferral, egy hajókoffer kottával és szakkönyvekkel és ötven német márkával hagytam el hazámat. 1974-ben egy kislánnyal, Dianával bővült a családunk. Frankfurtban semmit nem bíztunk a szerencsére, ha valaki ismeri a saját adottságait, akkor szinte minden a kitartó, fáradhatatlan munkán múlik. Goethe szavaival élve: „Genie? Vielleicht nur Fleiss.” Ami pedig az én képességem érvényesítését illette, abban sebészorvos férjem, Zoltán gondos-pontos segítsége vezetett.

Abban az időben a frankfurti színház Európa élvonalához tartozott. Christoph von Dohnányi, Gerard Mortier, Peter Mario Katona hármas kiválóan vezette a társulatot. A különböző nemzetiségű énekesek elsőrangúak voltak. Rövidesen bedobtak a mélyvízbe, a szerepek egymást követték, természetesen eredeti nyelven, volt olyan év, hogy tíz-tizenegy komplett operát kellett megtanulnom, a lakásunkban mindenhol lógtak a kottalapok, cetlik a memorizáláshoz. Megérte a munka, lassan jöttek a szép feladatok más színházakban is. Férjem az úgynevezett kis házakban a számtalan ajánlat ellenére nem engedett fellépni, „onnan a csúcsig sokkal hosszabb és göröngyösebb az út” mondta mindig. Így az első úgy nevezett „külföldi” fellépésemre 1973 áprilisában, Bécsben a Toscával került sor. Férjem szavait idézve: „most mutasd, meg mit tudsz”.  Nem sikerült rosszul, ősszel már premiert kaptam, Tatjánát énekeltem Csajkovszkij „Anyegin” című operájában. Innen kezdve már nem volt megállás München, Berlin, Madrid következett, majd 1975-ben először léptem fel az USA-ban, New Yorkban. A Szent Patrick katedrálisban Hovhaness: ”Jézus útja” című oratórium szoprán szólóját énekeltem, a keleties díszítéseket éteri hangon sikerült megoldanom. Halász László volt a karmesterem, aki hosszú évekig a New yorki City Opera igazgatója volt. Az eredmény nem maradt el, soron kívül szerződtettek Wagner a Mesterdalnokok Évájára a Metropolitan Opera 1976-os szezonjára. Ezt követte Brüsszel, majd San Francisco, ahol Aidát énekeltem. Az est karmestere az olasz Gavazzini volt, aki még itthon a Don Carlost dirigálta, ahol én a mennyei hangot énekeltem, nyúlfarknyi, de rendkívül kényes szerep. Amikor San Franciscóban a próbán kezdtem énekelni, leállította a zenekart, rám mutatott „Signora Marton még néhány éve mennyei hang volt a Don Carlosban Budapesten, hölgyeim, uraim az egy igazi mennyei hang volt”. A premiert követő napon az újságok címoldalon írták „Marton on the top”.

1978-ban debütáltam a milánói Scalaban. A Trubadúr Leonoráját először énekeltem, és először léptem fel a Scalaban! Nagy bátorság kellett hozzá, de nekem soha nem jutott eszembe előadás előtt, hogy esetleg nem sikerül, rengeteget dolgoztam érte, ezért hittem benne, hogy az eredmény nem marad el. Székely Éva híres úszónőnk azt vallotta „ha jól felkészült az olimpiára, akkor meg kell nyernie!” Ugyanaz az „alagúteffektus” alakult ki bennem is, ahogyan ő kitudta zárni felkészülésénél annak idején a háború borzalmait. Ugyan nem lehet egy lapon említeni, de ugyanígy zárom ki a külvilágot csak a darab létezik számomra, kettesben maradok a szereppel. Férjemmel a taktikánk az volt, hogy ezeket a nagy szerepeket csak a legnagyobb házakban próbáljam ki először, ahol minden téren a legjobb körülmények állnak rendelkezésre. „Te arra vagy programozva, képes vagy minden feladat megoldására”, hallottam férjemtől szinte naponta.  Például így énekeltem először Venust és Elisabeth-et egy este Bayreuthban, Giocondát a MET-ben, Turandotot és Elektrát Bécsben.  Leonora sikeréhez tartozik még az is, hogy ősszel már a Kékszakállú premier Juditját bízták rám. Melis György volt a partnerem, Peskó Zoltán dirigált, Pressburger György rendezte. A 200 éves fennállását ünneplő Scalában először énekeltek magyarul.

Nem volt megállás. Scalát követte a Teatro Colon Buenos Airesban, Chicago, Tokyo, Barcelona, Houston, Párizs, London, Sydney Bayreuth, Salzburg, Verona, Carnegie Hall, a nagy koncert termek és még egy jó darabig sorolhatnám. Jártam a világot, sok-sok országot, várost, embert ismertem meg, és én, ahol csak tudtam reklámot csináltam hazánknak. Például Bogotában, ahol egy koncertre hívtak meg fellépésem előtt és után is hetekig játszották lemezeimet a rádióban, ismertető előadásokat tartottak Magyarországról, hálából kaptam is egy akkora csokor virágot az ottani nagy- követünktől, hogy alig bírtuk a szállóig elvinni. Vagy mikor Sao Paoloban volt találkozom a magyar kolóniával a magyar bencés gimnáziumban Don Emilio atyával – Isten nyugosztalja – egy kupica pálinkát kellett innom a fellépésem előtt, hogy ő megnyugodjon. Ide annak idején egy alukoffernyi video híranyagot vittünk a Duna TV-től.

A 80-as évek elején már bekerültem az elit gárdába és abba a vérkeringésbe, ahogy a legnagyobbak mozogtak. Ez idő tájt olvastam az olasz bariton énekes, Tito Gobbi életrajzát, említem férjemnek, hogy milyen érdekes én is ugyan olyan sorrendben járom az operaházakat, mint Gobbi. „Véletlenek nincsenek” mondta nevetve, „hála Istennek már te is a nagyok útvonalát járod.” Bolyongásom során számtalan kollegát ismertem meg, a legjobb karmesterekkel, rendezőkkel dolgozhattam, a világ szinte valamennyi számottevő operaházát, koncerttermét megismerhettem. Rendkívül sok élményt, tapasztalatot gyűjtöttem össze, ami a magyar művészeknek nem igen adatott meg. Reméltem, hogy egyszer ezt operajátszásunk javára tudom hasznosítani. „Errare humanum est”- tévedni emberi dolog, erre itthon eddig nem volt igény.

Közben kapcsolatom nem szakadt meg a hazai zenei élettel, csak némileg átrendeződött. Az operai meghívások a minimumra redukálódtak, ellenben a lemezfelvételek beindultak. A 80-as évek közepén férjem, a CBS menedzsere, valamint a Hungaroton igazgatója kitalálták, hogy én nem dolgozom eleget, még lemezfelvételeket is kéne csinálni és ezzel CBS/Hungaroton koprodukcióban be is indult a munka. Éppen jókor, mert a Hungaroton hullámvölgyben volt, az Állami Hangverseny Zenekar sem heverte ki teljesen Ferencsik karmester halálát, valamint a Rádió Zenekarnak is jól jött a külön munka. Elkezdtük sorozatban felvenni a különböző operákat, kiváló karmesterekkel, mint G. Patané, L. Gardelli, M. Tillson-Thomas, A. Fischer. Az énekes világsztárok egymásnak adták a kilincset.  Domingo, Carreras, Sherrill Milnes, Samuel Ramey jöttek Budapestre, hogy csak néhánnyal dicsekedjek. Felvételre kerültek többek között a Tosca, A. Chenier, Fedora, Gioconda, Kékszakállú, valamint jó néhány koncert és szólólemez.

Kevés operaénekesnek adatott meg, mint nekem, hogy pályafutásom során a barokktól kezdve Mozarton, Beethovenen keresztül eljussak Puccini és Verdi csodálatos zenei világába és megismerhessem R. Strauss és Wagner lenyűgöző alkotásait és tolmácsolhassam azokat, de a verismot se hagyjuk ki, ott is otthon éreztem magam, Bartók és a modern zeneszerzők műveiről, dalokról és zenekari darabokról már nem is beszélve. Hálás is vagyok annak, aki a tehetséget osztotta, engem nagyon szerethetett, férjemet idézném ismét: „A Jóisten kivételes tehetséggel áldott meg, kötelességed ezt az emberiség szolgálatába állítani és ezért mindent, de mindent meg kell tennünk.” Azt hiszem nem maradtam adósa jótevőmnek.

 

II. János Pál pápa utolsó óraiban a televízió előtt virrasztottunk férjemmel. Tiszteltük és szerettük benne az embert, akinek az volt a hivatása, hogy pápa legyen és Ő a végtelen szeretetével, emberségével kivívta még az egyház ellenségeinek is elismerését. Utolsó szavait „segui me” - kövessetek, - nem fogom elfelejteni soha. Tulajdonképpen ezek a szavak adták nekem az utolsó lökést, hogy haza jöttem és a Zeneakadémia rektorának, Prof. Battának felkérését elfogadtam. A kőr bezárult, visszatértem oda, ahonnan elindultam az Alma Materhez és most már professzorként abban a teremben tanítok, ahol annak idején én tanultam, izgultam, vizsgáztam, ahol mindaz történt, ami a legnagyobb hatással volt későbbi életemre. Tanítványaimhoz ugyan olyan szigorú vagyok, mint annak idején magamhoz, szokják meg, hogy eredményt csak kemény, állhatatos munkával lehet elérni, ami nekem sikerült miért ne sikerülhetne nekik is. Minden tanév kezdetén hallgatóimnak úgynevezett hegyi beszédet tartok, abban elmondom minden alkalommal mit tartok elengedhetetlenül fontosnak így többek között a tiszta éneklést. Követelményeim eleinte nem talált megértésre, néha rendkívül sértő módon reagáltak, főleg az interneten, de régi jelszavunk használt „Lót te csak menj, és ne nézz hátra!” Ma már jobb a helyzet, lassan megértik, mit miért kérek. Tanításom lényege, hogy nem magamat akarom viszontlátni bennük, hanem azt szeretném, hogy kialakuljon a saját egyéniségük.

Mióta tanítok művészi hitvallásom, életem mottója is megváltozott. Pályám első szakaszában a „Tosca” imájának gyönyörű kezdő sora volt „Vissi d’arte, vissi d’amore”, „A Művészetnek és a Szerelemnek éltem”, pályám zenitjén „ha nekem sikerült, nektek is sikerülhet”, most pedig Kundry szavai a Parsifalból „Dienen, dienen” – „szolgálni, szolgálni”. Azért jöttem haza, mert át kell adnom mindazt, amit tudok. Pályámra mindig úgy tekintettem, mint egy gyűjtögetésre. Van egy nagy hátizsákom, amit az évek során jól megpakoltam élményekkel, tapasztalattal, tudással, amit szeretnék szétosztani. Arra vágyom, hogy amikor meg kell válnom az élettől, addigra ez a hátizsák üres legyen.      

Hölgyeim és Uraim,

Ennyit dióhéjban, amennyiben részletesebb információhoz szeretnének jutni –szokták manapság mondani- a www.martoneva.hu alatt elérhetők.

A Balassi Intézet szép és magasztos terveihez kívánok sok sikert, Isten adjon munkájukhoz erőt, az állam pedig a megfelelő anyagi támogatást, a befektetés biztos meghozza gyümölcsét. Az út pedig a nagyvilágba már rég nem egyirányú, a visszatérés minden időben lehetséges.

 

Prof. Dr. hab. Dr. h. c. Ks. Marton Éva                                                                               

Kossuth és Bartók-Pásztory díjas operaénekes, a Nemzet Művésze,                                             Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Énektanszék vezetője, egyetemi tanár,    a Corvin lánc birtokosa, a Bécsi Állami Operaház örökös tagja, magánénekese, a SZTE Díszdoktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a  Színház- művészeti Tagozat vezetője, a Magyar Baráti Alapítvány tagja,  Ferencváros és Miskolc város, valamint Budapest Díszpolgára.

 

Előadás a Balassi Intézetben a Campus Hungary nyitórendezvényén, 2013 január 15-én.