Nemzet kultúra – társadalom, gazdaság, jólét

Marton Éva: „A művész tehetségének érvényesítése pályafutásom tükrében.                            A család, a közösség, az iskola és egyéb tényezők szerepe egy művész karrierjének felépítésében.”

Parlament 2015. 12. 09.:

Tisztelt Hallgatóság! Hölgyeim és Uraim!

2003 szeptemberében adtam először mesterkurzust a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Az utolsó napon az épületből való távozásomkor a bejáratnál régi professzorommal, Újfalussy tanár úrral találkoztam, érdeklődött, hogy ment a tanítás és válaszomra „remélem jól sikerült, mert én nagyon szeretek tanítani” mosolyogva megjegyezte „csak vigyázzon, nehogy szenvedélyévé váljon”. Szavai nem hagytak nyugodni, sokat gondolkodtam, hogy tudnék segíteni a jövő énekeseinek, mert elhivatottságot éreztem, hogy egy új hazai énekes generáció felnevelésének aktív részese legyek. Az életem, a pályám, az elvégzett munkám után kötelességemnek éreztem, hogy ennek eleget tegyek. Amikor Prof. Dr. Batta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora felkért az énektanszék vezetésére gondolkodás nélkül igent mondtam, nem mentem Amerikába, Japánba tanítani, nem maradtam Németországban, örömmel jöttem haza.

A tanításig azonban a megtett utam nagyon is hosszú, rendkívül változatos volt, őszintén megvallva most is vállalnám minden percét. Ne vegyék nagyképűségnek, hogy egy művész pályájának kiteljesedésével kapcsolatosan - miután ez áll hozzám legközelebb, - saját életutamat venném példának és ehhez fűzném gondolataimat, észrevételeimet.  Én nem menedzseltem magam, hanem mindig engem menedzseltek, pályámat elejétől fogva egyengette valaki, de hogy aztán mi volt számomra a jó és szükséges azért azt mindig én döntöttem el, szinte gyerekkoromtól fogva, később pedig a száz százalékig megbízható háttérrel. Megpróbálnám röviden összefoglalni.

Kezdetben az egyedüli inspirációt – a rádión kívül - az jelentette, hogy tőlünk két házzal arrébb lakott Udvardy Tibor, operaénekes, aki otthon gyakorolt. A házak között volt egy fákkal, bokrokkal teli udvar. mindig ott játszottunk, és játék közben csodálhattam a gyönyörű, nemes tenorhangot.  Megjegyezném, 20 évvel később, 1969-ben a Rajna kincsében, mint Freia még énekeltem vele.

Az általános iskolában rendszeres volt zenei oktatás a Kodály módszer alapján, aminek a híve maradtam a mai napig.  Utazásaim során örömmel tapasztaltam, hogy például az USA-ban, Japánban e módszer alapján tanítják a gyerekeket, vagy nem régiben láttam, hogy London Richmond városrész evangélikus temploma falán a hirdetést: Kodály módszer alapján tanítunk. Az ilyen irányú zenei alapképzést – nem tudom miért - nálunk jelenleg megkérdőjelezik. Szinte nevetséges, hogy ezeknek a hiányát később – sok esetben - nekünk kell a Zeneakadémián pótolni, javítani.

Kilenc-tíz évesen kezdtem zongorázni. A Mester utcai zeneiskolában magam iratkoztam be. Egyenesen az igazgatónőhöz mentem és kijelentettem, hogy szeretnék zongorázni tanulni. „Kislányom, már nem veszünk fel senkit, betelt a lista.” – közölte velem. Látva azonban elszánt tekintetemet – talán valamire ráérzett – na, jó veled kivételt teszek. Miután otthon nem volt zongoránk délutánonként az iskolánk tornatermében gyakorolhattam. Az első zongorámat 1956-ban kaptam. Szerettem zongorázni, de ha nyilvánosan kellett fellépni, akkor annyira ideges lettem, hogy nem tudom azt a maximumot nyújtani, amit elvárok magamtól. Minden alkalommal egy katasztrófa volt. Nem is lettem zongoraművész. Természetesen nem veszett kárba a ráfordított idő, később sok hasznát vettem. Ellenben, ha közönség előtt énekelnem kellett, soha nem voltam ideges, kinyíltam, boldogság fogott el, szinte a mennyekben éreztem magam. Akkor már tudtam, hogy énekes leszek. A zenei oktatással foglalkozó tanítónőm korán felismerte az éneklés iránti érdeklődésemet és mi több, adottságomat. Az általános iskolában rendszeresen játszottunk gyermekoperákat. Később pedig elkezdtem a rendszeres énektanulást is. A Rádió Gyerekkórusába is felvettek, de viszonylag rövid idő után, annak ellenére, hogy ott kiváló munka folyt, saját elhatározásomra kiléptem, úgy éreztem a kóruséneklés nem az én világom.

Jóval az érettségi előtt nem várt módon hangom mutálni kezdett, nem volt mit csinálni, az énektanulásban szünetet kellett tartanom, akkor kezdtem el sportolni. A Petőfi röplabda csapatában jártam le edzésekre és rövidesen a kezdő csapatba is bekerültem, később még az ifjúsági válogatott keret tagja is lettem. Változatlanul rendszeresen jártam koncertekre, színházba, operába. Az idő múlásával nagy örömömre a hangom is visszajött. 1961-ben a Móra Ferenc gimnáziumban érettségiztem. Ezt kővetően felvételiztem a Zeneakadémián az énektanszakra, a hangomat még éretlennek tartották, nem vettek fel. Egy évet a sportklubon keresztül dolgoztam, közben jártam énekórákra és mindennel foglalkoztam, ami az énekléssel kapcsolatos volt. Célomat nem adtam fel, egy évvel később ismét jelentkeztem, felvettek.

1963 július elején megismertem egy fiatalembert, kezdő orvosként sikeresen rendbe szedte gyomorrontásomat, azóta is vigyáz rám. A Zeneakadémián figyelmeztettek, annak nem lesz jó vége, éneklés, él sportolás és egy aktív fiatalember. Ismét döntenem kellett, így abbahagytam az sportolást, az általa elsajátított csapatmunka szeretete, a fegyelem, kitartás, győzni akarás később is megmaradt, munkámban egy életen át rendkívül sokat segített. 1965-ben volt az esküvőnk, 1966-ban született fiúnk Zoltán, én felvettem férjem nevét, így lett Heinrich Évából Marton Éva.  Szép lassan kialakult az oly fontos és biztos családi háttér is.

1968 -ban amikor befejeztem a Zeneakadémiát jött a következő nem várt akadály. Hiába volt jeles a diplomám, hiába írták a kritikusok operavizsgám után, hogy Istenáldotta tehetség az operaház illetékes vezetői, akik egyben az Akadémia tanárai is voltak nem vettek fel az operába. Férjem tartotta bennem a lelket, ő szinte biztos volt, hogy valahogy csak bekerülök. Igaza lett. Úgy látszik ez már a minisztériumnak is sok volt, mert szeptember 1-től december 31-ig kaptam egy ösztöndíjat Így kerültem be az Andrássy úti Palotába, ahogy később egy német operai szaklap nevezte büszkeségünket. Mondani szokták, már betehettem a lábamat az ajtónyílásba. Néhány héttel később már egy nyaktörő szerepben kellett beugranom. Rimszkij-Korszakov „Aranykakas”-ában Shemaha hercegnő szerepét kellett egy kolleganőtől átvennem, aki nem tudott megbirkózni vele.  Három nap alatt tanultam meg a három felvonást, megvolt bennem az akarás, a töretetlen kitartás, a bizonyítási kényszer, hogy igenis nekem itt a helyem, és természetesen tudatában voltam annak, hogy ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztanom. Hála Istennek a siker nem maradt el. Január 1-től már az Operaház tagja lettem. Ez a kitartás, bizonyítási vágy végig kísérte pályámat.

Itt tennék most egy kis kitérőt. Az, hogy egy tehetséges nép vagyunk az egy dolog, de az adott feladatainkat nem mindig oldjuk meg úgy, ahogy azt elképzeljük. Hova szeretnék kilukadni. A foci Európa bajnokság selejtezőjében a tehetséges játékosok ellenére őszintén megmondom néha vergődött a magyar csapat, idegölő volt nézni. Jött Dárdai Pál. A csapat már profitált abból a szellemből, amit magával hozott. A pótselejtezőkre már teljesen megváltozott a vezető gárda és hogy mit csináltak jól, mit nem, de egy biztos, a bátor frissítés használt, a magyar csapat hozzáállása, harci modora, küzdőképessége, játékstílusa gyökeresen megváltozott és kérem győzött. Nem egyszer, kétszer. Úgy látszik, nem mindegy kinek a kézben van a gyeplő.

A nagyvilág szinte természetesnek veszi azokat az élményeket, amelyeket a magyar kultúra és – ne legyünk szemérmesek – magyar pénzen kibontakozott művészektől kapott és kap. Pedig mi művészek nagyon sokba kerültünk és kerülünk az országnak, amely mindig kicsi és szegény volt ahhoz, hogy összes tehetségének méltó megélhetést nyújtson, s ezt a külföld rendre ki is használta.  Kodály Zoltán emlékezett, hogy Rákosi Jenő újságíró már a XIX. században vezércikkben tiltakozott a külföldnek szóló zenésznevelés ellen, s hozzátette: „a szegény, kis ország ajándékba adta őket a gazdag, nagy országoknak. Mecénása volt Európának, önmagát megfosztotta zenekultúrája munkásaitól.” De ha már zeneakadémiai olvasmányokból idézgetek, nos, Kodály Petőfi soraival is jellemezte a magyar tehetségek végzetes sorsát, amely „Őket messze elsodorja! Messze tőlünk a világba! Idegen nép kincstárába!” Ez igaz, még sem szabad ezért kétségbe esnünk, de szerénykednünk sem kell. Zeneszerzőinken – Liszt, Bartók, Kodály, Weiner, Ligeti, Szokolay, Kurtág, Eötvös – és karmestereinken – Szél, Ormándy, Fricsay, Doráti, Solti, Ferencsik – illetve számtalan hangszeres és énekművészünkön keresztül Magyarország csak így lehetett és lehet ma is jelen a zenei világ élvonalában.

Mint már mondtam 1968-ban szereztem operaénekesi és énektanári diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Kiváló tanáraim annyi hasznos útravalót adtak, hogy felkészültségem terén később szégyenkezés nélkül vehettem fel a versenyt külföldi kollegáimmal. Felvértezetten indulhattam a sok-sok felejthetetlen, kemény „csatába” annak érdekében, hogy megálmodott karrieremet befussam. Világszínvonalon akartam megfelelni hivatásomnak a magyar és az egyetemes zenekultúra szolgálatában. Mindig vállaltam, hogy ez az én Turandotom, az én Toscám, az én Giocondám. Soha nem akartam olyan lenni, mint más, és soha nem akartam más lenni, mint amilyen vagyok.  Negyvenhárom éves énekesi pályafutásommal a hátam mögött nyugodtan mondhatom, elértem, amit terveztem, úgy érzem nem hoztam szégyent tanáraimra, hazámra.       

Amikor 1968-ban bekerültem az Operaházba, abban az időben számtalan kiváló énekesnő volt még előttem. Annak ellenére, hogy kaptam jó néhány főszerepet Lukács főigazgató úr nem sok reménnyel kecsegtetett, én pedig nem akartam kivárni még rám kerül a sor. Az utolsó lökést az Opera 1971-es moszkvai turnéján híres, szókimondó énekesnőnk adta nekem: „Marton, mit rontod itt a levegőt, miért nem mész a p……” Igaza volt. megfogadtam tanácsát  és elmentem Frankfurt am Main-ba.

1972-ben Christoph von Dohnányi meghívására a Frankfurti Városi Színházhoz szerződtem. Férjemmel, hat éves fiammal, két kofferral, egy kottákkal, szakkönyvekkel teli hajókofferrel és ötven nyugatnémet márkával hagytam el hazámat. 1974-ben egy kislánnyal, Dianával bővült a családunk. Frankfurtban semmit nem bíztunk a szerencsére, ha valaki ismeri a saját adottságait, akkor szinte minden a kitartó, fáradhatatlan munkán múlik. Goethe szavaival élve: „Genie? Vielleicht nur Fleiss.” Ami pedig az én képességem érvényesítését illette, abban sebészorvos férjem, Zoltán gondos-pontos segítsége vezetett.

Abban az időben a frankfurti opera Európa élvonalához tartozott. A magyar gyökerekkel rendelkező Christoph von Dohnányi és Peter Mario Katona, valamint a belga dr. Gerard Mortier hármas kiválóan vezette a társulatot. A különböző nemzetiségű énekesek elsőrangúak voltak. Kiválóan megértettük egymást, egy igazi profi csapat volt. Számomra egy ideálisabb helyet akkor nem is tudtam volna elképzelni. Rövidesen bedobtak a mélyvízbe, a szerepek egymást követték, természetesen eredeti nyelven, volt olyan év, hogy tíz-tizenegy komplett operát kellett megtanulnom, a lakásunkban mindenhol lógtak a kottalapok, cetlik a memorizáláshoz. Türelmesen lépésről lépésre építettük fel repertoáromat. Megérte a munka, lassan jöttek a szép feladatok más színházakban is. Férjem az úgynevezett kis házakban a számtalan ajánlat ellenére sem engedett fellépni, „onnan a csúcsig sokkal hosszabb és göröngyösebb az út” mondta mindig. Ez ma már a magas szintű kommunikációs lehetőségek miatt lényegesen egyszerűbb lett. Így az első úgy nevezett „külföldi” fellépésemre 1973 áprilisában, Bécsi Staatsoperben a Toscával került sor. Jól sikerült, ősszel már premiert kaptam, Tatjánát énekeltem Csajkovszkij „Anyegin” című operájában. Innen kezdve már nem volt megállás München, Berlin, Madrid következett, majd 1975-ben először léptem fel az USA-ban, New Yorkban. A Szent Patrick katedrálisban Hovhaness ”Jézus útja” című oratórium szoprán szólóját énekeltem, a keleties díszítéseket éteri hangon sikerült megoldanom. A magyar származású Halász László volt a karmesterem, aki hosszú évekig a New York City Opera igazgatója volt. Az eredmény nem maradt el, még ott helyben szerződtettek Wagner a Mesterdalnokok Évájára a Metropolitan Opera 1976-os szezonjára. Ezt követte Brüsszel, majd San Francisco, ahol Aidát énekeltem. Az est karmestere az olasz Gavazzini volt, aki még itthon a Don Carlost dirigálta, ahol én a mennyei hangot énekeltem, nyúlfarknyi, de rendkívül kényes szerep. Amikor San Franciscóban a próbán kezdtem énekelni, leállította a zenekart, rám mutatott „Signora Marton még néhány éve mennyei hang volt a Don Carlosban Budapesten, hölgyeim, uraim az egy igazi mennyei hang volt”. Ezzel nem magamat akarom dicsérni – na, jó! – inkább arra rámutatni, hogy a kis feladatok alapos előkészítése és elvégzése is mennyire fontos. A Rajna kincse Freia rövid szerepem után szerződtetett le Frankfurtba Christoph von Dohnanyi, San Franciscoban pedig elég volt, hogy Gavazzini mester hogyan emlékezett a budapesti Mennyei hangomra. A sikeres premiert követő napon az újságok már címoldalon írták „Marton on the top”.  

1978-ban debütáltam a milánói Scalaban. A Trubadúr Leonoráját először énekeltem, és először léptem fel a Scalában! Nagy bátorság kellett hozzá, de nekem soha nem jutott eszembe előadás előtt, hogy esetleg nem sikerül, rengeteget dolgoztam érte, ezért hittem benne, hogy az eredmény nem marad el. Székely Éva híres úszónőnk azt vallotta „ha jól felkészült az olimpiára, akkor meg kell nyernie!” Ugyanaz az „alagúteffektus” alakult ki bennem is, ahogyan ő kitudta zárni következetesen felkészülésénél a külvilágot, ugyanígy zárom ki én is, csak a darab létezik számomra, kettesben maradok a szereppel. Férjemmel a taktikánk az volt, hogy ezeket a nagy szerepeket csak a legnagyobb házakban próbáljam ki először, ahol minden téren a legjobb körülmények állnak rendelkezésre. „Te erre vagy programozva, képes vagy minden feladat megoldására”, hallottam férjemtől szinte naponta. Természetesen az adott tehetséghez társuló alapos felkészültség a megfelelő idegi és fizikai állapot és a testreszabott szerep elengedhetetlen ahhoz, hogy a feladatot az elvárt világszínvonalon tudja megoldani a művész. Többek között például így énekeltem a Tannhäuserben első fellépésként először a két főszerepet, Venust és Elisabeth-et egy este Bayreuthban, Giocondát a MET-ben, Turandotot és Elektrát Bécsben. A Leonora sikeréhez a Scalában tartozik még az is, hogy két hónappal később, ősszel már a Kékszakállú premier Juditját bízták rám. Megjegyzem azt is először énekeltem. Melis György volt a partnerem, Peskó Zoltán dirigált, Pressburger György rendezte. A 200 éves fennállását ünneplő Scalában először énekeltek magyarul.

A Scalát követte a Teatro Colon Buenos Airesban, Chicago, Tokyo, Barcelona, Houston, Párizs, London, Sydney, Salzburg, Verona, Carnegie Hall, a nagy koncert termek és még egy jó darabig sorolhatnám. Jártam a világot, sok-sok országot, várost, embert ismertem meg, és én, ahol csak tudtam reklámot csináltam hazánknak. Például Bogotában, ahová egy koncertre hívtak meg az ottani újságírók egyöntetű kérésére, amit a kultuszminiszter asszony – az államelnök lánya és a világhírű szobrász és festőművész, Bottero felesége - nagy örömmel támogatott. Fellépésem előtt és után is napokig játszották lemezeimet a rádióban, ismertető előadásokat tartottak Magyarországról, hálából kaptam is a koncert után egy akkora csokor virágot az ottani nagykövetünktől, hogy alig bírtuk hazavinni. Vagy mikor Sao Paolóban találkoztam a magyar kolóniával, ahol a magyar bencés gimnáziumban zenével egybekötött közönségtalálkozót tartottunk, a drága magyar származású Don Emilio atyával – Isten nyugosztalja – egy kupica pálinkát kellett innom a fellépésem előtt, hogy ő megnyugodjon. Ide annak idején egy alukoffernyi video híranyagot vittünk a Duna TV-től. Így lesz egy utazó művész hazájának követe, egy rendkívül szép feladat, örömmel vállaltam.

A 80-as évek elején már bekerültem az elit gárdába és abba a vérkeringésbe, ahogy a legnagyobbak mozogtak. Ez idő tájt olvastam az olasz bariton énekes, Tito Gobbi életrajzát, említettem férjemnek, hogy milyen érdekes én is ugyan olyan sorrendben járom az operaházakat, mint Gobbi. „Véletlenek nincsenek” mondta nevetve, „hála Istennek már te is a nagyok útját járod.” Vendégszerepléseim során számtalan kollegát ismertem meg, a legjobb karmesterekkel, rendezőkkel dolgozhattam, a világ szinte valamennyi számottevő operaházát, koncerttermét megismerhettem. Rendkívül sok élményt, tapasztalatot gyűjtöttem össze.

Közben kapcsolatom nem szakadt meg a hazai zenei élettel, csak némileg átrendeződött. Az operai meghívások itthon a minimumra redukálódtak, ellenben a lemezfelvételek beindultak. Nálam szokatlan módon előbb jött a karrier és aztán a lemeztársaságok. Mindenesetre ez így biztosabb volt, mint valakit favorizálni lemezein keresztül és aztán a színpadon nem tudta hozni az elvárt illetve a lemezen hallott színvonalat. Hány hulló csillagnak voltunk tanúi.   A 80-as évek elején férjem, a CBS magyar származású menedzsere valamint a Hungaroton igazgatója kitalálták, hogy én „nem dolgozom eleget”, még lemezfelvételeket is kéne csinálni és ezzel CBS/Hungaroton koprodukcióban be is indult a munka. Éppen jókor, mert a Hungaroton hullámvölgyben volt, az Állami Hangverseny Zenekar sem heverte ki teljesen Ferencsik karmester halálát, valamint a Rádió Zenekarnak is jól jött a külön munka. Elkezdtük sorozatban felvenni a különböző operákat, kapcsolataim révén kiváló karmesterekkel, mint például G. Patané, L. Gardelli, M. Tillson-Thomas, és énekes világsztárokkal, mint Domingo, Carreras, Sherryll Milnes, Samuel Ramey. Felvételre kerültek többek között a Tosca, A. Chenier, Fedora, Gioconda, Kékszakállú, továbbá jó néhány koncert és szólólemez.

Kevés operaénekesnek adatott meg, mint nekem, hogy pályafutásom során a barokktól kezdve Mozarton, Beethovenen keresztül eljussak Puccini és Verdi csodálatos zenei világába és megismerhessem R. Strauss és Wagner lenyűgöző alkotásait és tolmácsolhassam azokat, de otthon voltam a verismo csontkemény, reális szerepeiben is. Folytatnám tovább Bartók, Kodály, Szokolay, Petrovics és a többi külföldi modern zeneszerzők műveivel, dalokról és zenekari darabokról már nem is beszélve. Hálás is vagyok annak, aki a tehetséget osztotta, engem nagyon szerethetett. És ha már a Jóisten kivételes tehetséggel áldott meg, kötelességem ezt az emberiség szolgálatába állítani. Azt hiszem nem maradtam adósa Jótevőmnek.

II. János Pál pápában tiszteltük és szerettük az embert, akinek az volt a hivatása, hogy pápa legyen és Ő a végtelen szeretetével, emberségével kivívta még az egyház ellenségeinek is elismerését. Halála előtti utolsó szavait „segui me”- kövessetek, nem fogom elfelejteni soha. Tulajdonképpen ezek a szavak adták nekem az utolsó motivációt, hogy haza jöttem és a Zeneakadémia rektorának, Prof. Batta Andrásnak felkérését elfogadtam. A kőr bezárult, visszatértem oda, ahonnan elindultam az Alma Materhez és rövid idő után professzorként abban a teremben tanítottam, ahol annak idején én tanultam, izgultam, vizsgáztam, ahol mindaz történt, ami a legnagyobb hatással volt későbbi életemre. Tanítványaimhoz ugyan olyan következetes és szigorú vagyok, mint annak idején magamhoz, igenis szokják meg, hogy eredményt csak kemény, állhatatos munkával lehet elérni, ami nekem sikerült miért ne sikerülhetne nekik is. Annak idején, mint tanszékvezető minden tanév kezdetén hallgatóimnak úgynevezett hegyi beszédet tartottam, abban elmondtam minden alkalommal mit tartok elengedhetetlenül fontosnak. Tanításom lényege, hogy nem magamat akarom viszontlátni bennük, hanem azt szeretném, hogy kialakuljon a saját egyéniségük. Szeretném a maximumot kihozni belőlük, aztán úgy is mennek a maguk útján.

Mióta tanítok művészi hitvallásom, életem mottója is megváltozott. Pályám első szakaszában a „Tosca” imájának gyönyörű kezdő sora volt „Vissi d’arte, vissi d’amore”, „A Művészetnek és a Szerelemnek éltem”, pályám zenitjén „ha nekem sikerült, nektek is sikerülhet”, mostanság pedig Kundry szavai a Parsifalból „Dienen, dienen” – „szolgálni, szolgálni”.      

Hölgyeim és Uraim,

Befejezésül csak annyit, amikor 1976-ban a Metropolitan Operában először léptem fel közel sem izgultam annyira, mint most ebben a csodálatos házban, igaz ott énekelnem kellett.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

az Önök Marton Évája

 

 

Budapest, 2015. december 09.                     

Megjegyzés: A tervezett előadásra a végén nem került sor.