Marton&Marton Történetek: 1979/ II. rész.
1979 decemberében a chicagói Lyric Operában Placido Domingo partnereként Maddalena szerepét énekelte Éva az Andrea Cheniér című operában. A sorozat befejezése után 16-án San Franciscon és Hawaii-on keresztül repült a Fülöp szigetek fővárosába, Manilába. 18-án, kedden Zoli fiunk még az első órán iskolában volt, aztán betegségre hivatkozva az au pair elhozta. Janet a gyerekeket és a csomagokat taxival hozta a repülőtérre, én a klinikáról mentem taxival, ott találkoztunk. Hála Istennek akkor még a beszállás lényegesen simábban ment, mint manapság. A gyerekekkel Hamburgból Frankfurt és Bangkok-on keresztül repültünk Manilába, ahova másnap, szerdán, helyi idő szerint, 19 órakor megérkeztünk. A landolás alatt egy szülés beindulásánál segédkeztem, amit aztán a kifutó pálya mellett a rohamkocsiban a helyi mentősök fejeztek be. A repülőtéren nem várt minket senki. Fülledt meleg volt.
Így taxival mentünk a hotel Philippiene Plazába, ahol a San Franciscó-i Opera társulatát szállásolták el. Éva nem volt ott. A művészeket a palotában helyezték el, világosítottak fel, miután végre rájöttek, hogy kik vagyunk, limuzinnel szállítottak át a palotába. Ott már körül ugráltak minket, közben Éva is megérkezett a próbáról. Nagy volt az öröm, Éva csak úgy sugárzott, jó volt nézni, hogy milyen boldog. Mindaddig, amig ki nem csomagolták a gyerekek holmiját. Úgy látszik a hazai női személyzet azt hitte, hogy az Alpokba megyünk, vagy a Jó Ég tudja hová, de összes holmijuk téli volt. Hát minden voltam, csak aranyos férj és gondos apa nem. A kedélyek azért hamarosan megnyugodtak. A gyerekek beestek az ágyba, mi pedig örültünk egymásnak. A virágok bódító illatát – no és Éváét – még a mai napig érzem. 20-án, csütörtökön a reggelit egy közel 10 méteres asztalnál szolgálták fel, az asztal közepén legalább mázsányi friss déligyümölcsöt halmoztak fel, köztük olyanokat, melyeket akkor láttunk először. Közülük jó néhány mai nap is a kedvenceink közé tartozik. Reggeli után mondták, hogy mindent előkészítettek, mehetünk nyári holmit vásárolni a gyerekeknek. Előállt a limuzin, biztonsági kocsi elől, biztonsági kocsi hátul, megkülönböztetett jelzéssel száguldottunk a kijelölt áruházba. Még New Yorkban mondta Zoli fiunk, mikor először ültünk együtt egy stretch Limousine-ban, hogy kíváncsi lesz, milyen érzés, amikor majd rendőri kíséret vezet fel minket. Hát most nagyon tetszett nekik. Egyirányú utcában forgalommal szemben haladtunk, az előttünk biztosító nyitott dzsipből a kihajoló rendőr gumibottal verte az embereket, hogy kitérjenek az útból. Ez nem a mi világunk. A gyerekek arcára fagyott a mosoly és elcsendesedtek. Az áruház teljesen üres volt, kiürítették, csak biztonsági emberek szaladgáltak ide-oda. Évát maga a tulajdonosnő kísérte néhány kiválasztott elárusítóval. Hűtött friss gyümölcslével kínáltak minket, a kért árut odahozták, Évának csak ki kellett választani, amire a gyerekeknek szüksége volt. Természetesen fizetésről szó sem lehetett. Összecsomagolták, és mire minket visszavitt a kocsi, már a lakosztályunkban volt a ruháscsomag. Korai ebéd után pihentünk egy kicsit és már mentünk is az operába, a Fülöp-szigeteki Kultúra Központjában. (A Fülöp-szigeteki Kulturális Központot 1966-ban hozták létre azzal a céllal, hogy népszerűsítse és megőrizze a filippínó művészetek és kultúra legjavát. Az ország és a világ legjobb művészei léptek és lépnek itt fel és bűvölik el a filippínókat. a szerző.)
Miután eljátszották az amerikai és Fülöp-szigeteki him nuszokat a Tosca-előadás 17.30-kor megkezdődött. Én a Marcos-házaspár melletti páholyban kaptam helyet, velük csak néhány bennfentesük és Domingo felesége, Márta asszony ült. Az előadás kiválóan sikerült, a Marton–Domingo–Diaz trió a legjobbat nyújtotta a San Franciscó-i Operaház zenekarával, Kurt Herbert Adler vezényletével. Utána Ferdinánd Marcos elnök kb. 1000 fő részére adott ültetett vacsorát. Az elnök, a közvetlen udvara, a karmester, a rendező és a szereplők, valamint a hozzátartozók az óriási teremben, a pódiumon szemben ültünk a vendégsereggel. Én a karmester feleségével baloldalon, egészen a szélén kaptam helyet, amiért Éva Imelda Marcosnál panaszt tett. Éva az elnök jobbján ült. Amire emlékszem: a sok ember és a nagy terem ellenére kellemes hűvös volt, a terem közepén egy óriási fából faragott csillár ezernyi égője világított – és bódító virágillat áradt. Néhány beszéd után, aminek a felét sem értettem, kezdődhetett a vacsora. Én ennyi pincért egyszerre kiszolgálni azóta sem láttam, az volt az érzésem, hogy minden vendégre jutott egy. Csak miután az elnök elkezdett enni, kezdhetett el a többi, erről még vacsora előtt tájékoztattak. Amikor pedig befejezte, mindenkinek szintén abba kellett hagynia.
Én nem tudtam milyen étvágya van az elnöknek, ezért mindent, amilyen gyorsan csak lehetett – etikett ide, etikett oda – belapátoltam. Éhes voltam, így társasági beszélgetésre nem sok időm jutott. A vacsora még éjfél előtt befejeződött. A társulat kb. 200-300 meghívott vendéggel a palota diszkójában folytatta a szórakozást. Nejem megmutatta, hogy nemcsak énekelni, hanem táncolni is tud. Imelda asszony kedvesen felajánlotta nekem, hogy válasszak a tíz csodálatos, feltűnően átlátszó, abszolút mini, fehér tüllruhába öltöztetett helyi szépség közül. Az ötletet nem is tartottam olyan rossznak, de mielőtt elcsábultam volna, megjelent a drága nejem és egy királynéi mozdulattal eltávolította a tíz hölgyet. „Ő már választott.” – mondta Imelda asszonynak, aki, arcomat látva, jót nevetett. Miután már hajnali öt óra volt lassan indultunk haza. A diszkó a második emeleten működött. A lépcsőház spirális alakú volt,
gyönyörű faburkolatú korláttal. Az első emeletet elhagyva Évának, mint gyerekkorában oly gyakran, kedve támadt lecsúszni a korláton. A buzgó hadügyminiszter, aki különben is rajongva nézte nejemet, rögtön felajánlotta, hogy ő majd lent elkapja. A kis huncut különben Évának a melléig ért, de sportos kiállású volt. Évára jellemző: gondol egyet és már tett is követi. Felpattant a g korlátra és fenéken kezdett lecsúszni. A selyemruha segített a gyorsulásnál, és az, hogy Évára mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy csontváz-alkat. Hadügyminiszterünk a földszinten elszántan várta. Természetesen mindez rendkívül gyorsan játszódott le. Éva lesöpört a korláton – egyenest a jóember karjaiba. Hát majdnem agyonütötte. A szerencsétlent úgy kellett Éva alól kibányászni – gondolom nem ilyen pozícióról ábrándozott –, isteni csoda, hogy nem történt semmi bajuk, legalább is első gyors orvosi vizsgálatom alapján. Mi visszamentünk a lakosztályunkba. Ismét bebizonyosodott, hogy Évának igaza volt: igen, én már választottam, és még hozzá milyen jól! Éva Marcos elnöktől egy nála két fejjel nagyobb orchideát kapott elismerése jeléül.
Legendary Recording
December 21, péntek: Kialudtuk magunkat, már a trópusi időjárást is megszoktuk, kérésemre precízen
elkészítették a két darab kispályás focikaput, még hálót is raktak rá, ezzel megkezdődtek a mérkőzések. Játszottak
a szereplők, a személyzet, a biztonsági emberek és mi is, Zoli fiammal. A kiadós játék után pedig a palota úszómedencéjét
vettük birtokunkba, de azt a személyzet emberei már nem vehették igénybe. Egyszer megpróbáltunk Zolival kiszökni a
palotából, hogy egy kicsit körülnézzünk. Mondanom se kell, hogy a biztonsági emberek még időben utolértek minket, és szinte sírva kértek, hogy ezt ne csináljuk, mert, ha velünk valami történik, akkor nekik végük van.
Éva ajándéka Marcos elnöktől egy nála
két fejjel nagyobb orchidea volt, Manila,
1979 12. 21.
Látszott rajtuk, hogy nem viccelnek. Így maradtunk továbbra is az aranykalitkában. Este fogadás adott a társulat részére az amerikai nagykövet asszony. Egy kedves fénykép őrzi a négy hölgyet: Imelda asszonyt, a nagykövet asszonyt, Évát és Dianát. Lett volna még egy fogadás, de azt a másnapi előadás miatt lemondtuk, és inkább a személyzettel és a gyerekekkel önfeledt bújócskát játszottunk, majd egy könnyű vacsora után nyugovóra tértünk. Másnap, 22-én focival és fürdéssel telt az idő, Éva, ahogy tudott pihent. Este 18.30-kor kezdődött a második Tosca-előadás. Ezúttal Imelda asszonnyal kellett ülnöm a páholyukban. Olyan 170 cm magas, kifejezetten szép nő volt. Imeldát 1954- ben vette feleségül Ferdinand Marcos , 1965-ben pedig First Lady lett, amikor férjét a Fülöp-szigetek elnökévé választották. Számos grandiózus építkezést végeztetett és élénken támogatta a kultúrális életet. Ennek keretében került sor Manilában a Tosca bemutatására is. A páholyt jó néhány centis, golyóálló, átlátható páncélüveg védte. Miután viszonylag magas növésű vagyok, a fejem kilátszott. Szinte ösztönösen lecsúsztam az ülésen. „Félsz?” – kérdezte Imelda asszony nevetve. „Nem, csak nem vagyok golyóálló.” – válaszoltam. Ő pedig minden átmenet nélkül megmutatta a karján a merényletekből származó lövési sérüléseket. Szünetben a V.I.P. helyiségbe tévedt, vagy szándékosan bejött egy farmer nadrágos fiatalember, és egyenesen Imelda felé tartott. No, megmutathattam, mire vagyok képes, hogy engem sem a gólya költött. Miután ismét rend lett, Imelda teljesen megváltozott, a biztonsági embereket és a
magas rangú kísérőit olyan hangon teremtette le, hogy nekem felállt a szőr a hátamon. „Még azt mondtad, hogy te félsz.” - szólt oda nekem, amikor a páholyában ültünk, de most már ismét a szépasszony volt, és nem az uralkodó. „Nem, csak nem szeretem, ha tehetetlenül kiszolgáltatott vagyok.” – válaszoltam. Szótlanul, hosszan végig mért, én pedig ismét lecsúsztam a
páncélüveg mögé. Kezdődhet a második felvonás. Előadás után Imelda asszony adott fogadást a palota varázslatos parkjában. Kis idő után egy fiatalember csapódott hozzám. Magyarul szólított meg, egy velünk szomszédos követség munkatársaként mutatkozott be. Dicsérte az előadást majd minden átmenet nélkül kérdezte, hogy én, mint a művésznő férje tényleg német sebész
professzor vagyok, mint, ahogy azt az amerikai sajtókonferencián mondták. „Először is magyar vagyok, másodszor, ugyan egy német sebészeti klinikán dolgozom, de csak főorvosként. Gondolom az egész amolyan amerikai reklámfogás lehet. Sem én, sem a nejem ilyet nem mondhatott.” „Érdekes, és
Ebéd a hegyek között lévő kihelyezett ifjúsági kultúr központban, Manila, 1979 12. 23.
A karácsonyfa alatt gyűlt össze a csapat és karácsonyi dalokat énekeltek nélkülem, mert nekem hangom nincs,
Manila 2024 12 24
mondja az előadás szünetében történtekkel kapcsolatban, Ön hol kapott harci kiképzést?” „De kíváncsinak tetszik lenni.” – mondtam – „Még a katonaságnál, a határőrségnél kaptam kiképzést és azóta privát, időről időre, felfrissítem ezirányú ismereteimet. Különben rendszeresen futballozom és teniszezek. Ha van további kérdése adja le írásban a San Franciscó-i Opera sajtóirodáján. Kívánok Önnek kellemes estét!” – és barátságosan mosolyogva otthagytam. A fiatalembert többet nem láttam, a sajtóirodába semmilyen további írásos kérdés nem érkezett. Hogy annak idején kinek a szolgálatában állt az a jóember nem
tudom, de nem is érdekelt. 23-a, vasárnap: reggeli előtt egy jót úsztunk, majd Imelda asszony vezetésével, egy német gyártmányú autóbusszal vittek minket egy kihelyezett kulturális ifjúsági központba, ahol az egész délelőttöt töltöttük. A fiatalok különböző műsorait néztük meg, közös játékokban, népi szokásaikban vettünk részt, majd közösen ebédeltünk is. Koradélután tértünk vissza Manilába, ahol városnézésen vettünk részt. A mi autóbuszunkból Imelda asszony jórészt maga mutatta meg a különböző helyeket és mesélte el történetüket. Éva addig A végzet hatalma keresztmetszetét próbálta a koncertre.
24-én, hétfő délelőtt Éváék ismét A végzet hatalma keresztmetszetét próbálták. Ebéd után fürödtünk, pihentünk. Este pedig mindenki átjött hozzánk, aki nem is velünk lakott, hogy a gyerekekkel együtt közösen ünnepeljük a karácsonyt. A feldíszített óriási műanyag karácsonyfa teljes fényében ragyogott, a vacsora után összegyűltünk körülötte, karácsonyi dalokat énekeltek, - mindenki a maga nyelvén - mindenesetre nélkülem, mert nekem – hála Istennek - csak hallásom van, hangom az nulla. A gyerekekkel játszottunk és még kisebb ajándékokra is futotta. Nagyon sok országból gyűlt össze a csapat. Igazi hangulatos, békés, nemzetközi karácsony volt, nem lehet elfelejteni.
Éva és a gyerekek, a segítő személyzet és a feldíszített
műanyag karácsonyfa, Manila, 1979 12. 24
25-én pihentünk és készültünk a koncertre. 17 órakor A végzet hatalma keresztmetszetét adták elő a Rizal Parkban lévő szabadtéri Auditóriumban. José Rizal hazafi, író és költő, aki 1896-ban kivívta a Spanyol királyság ellen a Fülöp-szigetek függetlenségét. Az ő tiszteletére nevezték el a hatalmas, 140 hektár parkot, és a közepén emeltek egy emlékművet neki, amely egyben a zéró pontnak is számít a Fülöp-szigeteken. Az előadásra, amely ingyenes volt, 25-30 000 néző gyűlt össze. Gyerekeink középen külön ültek az első sorban, Marcos és Imelda asszony tőlük jobbra a biztonsági emberek gyűrűjében. Én a színpad
mögött Évának segédkeztem, hogy ne legyen problémája. Főleg folyadék-utánpótlás volt a fontos, mert a meleg és a pára elviselhetetlen volt. A színpad, ahol a zenekar és az énekesek dolgoztak fedelet kapott. Szinte állt a levegő. Ennek ellenére a Marton–Giacomini–Diaz csapat, Kurt Herbert Adler vezényletével, ezúttal is kitett magáért. Még a számtalan ide-oda futkosó – mi több, még a színpad tetején is ott figyelő – biztonsági emberek, valamint a kóbor cicák nyávogása sem zavarta őket. Közönségnek nagyon tetszett a produkció. Az előadás után a Marcos-házaspár a társulat számára vacsorával egybekötött
fogadást adott, és minden résztvevőt gazdagon megajándékozott. Másnap pihentünk, fürödtünk, fociztunk a személyzettel és az arra kapható művészekkel. 27-én lement a harmadik Tosca. Miután a Domingo-házaspár a második előadás
Éva énekel, középen elől ül Diana és Zoli, szintén elől a Imelda Marcos a kísérőkkel, Manila,
1979
után már elrepült, így ezen az estén is Giacomini énekelt. Én pedig a páncélüveg mögött lehúzódva Imelda asszony oldalán hallgattam végig ezt az előadást is. Indulásunk előtt Imelda asszony még megmutatta a gyerekeknek az Első Palotát és a nagytermet a fafaragásos óriási csillárral. Invitált maradásra, nehezen értette meg, hogy szilveszterkor ügyeletes vagyok. „Mindenki által szeretett doktor vigyázzon a családjára, és New Yorkban a Gioconda-premieren találkozunk.” – mondta búcsúzóul.
Az egész személyzet kikísérhetett minket a repülőgépig. Érzékeny, szeretetteljes búcsút vettünk tőlük, sajnálták, hogy elmegyünk, mert ahogy mondták a következő állami küldöttség, amelyik jön már közel sem olyan barátságos társaság. A fülöp-szigeteki repülőtársaság gépe Imelda külön bemutatója miatt 1½ órás késéssel indult el. Természetesen első osztályon repültünk, a gyerekek vacsora után már el is aludtak. Bangkokban volt az első állomásunk, ahol viszonylag hosszú várakozás után repültünk tovább Frankfurtba.
29-én délben landoltunk a hideg Hamburgban. A vámos rögtön az ajándék fafaragásos ládát szúrta ki, ami nem is volt olyan kicsi. Mi csak annyit tudtunk, hogy ez Marcosék külön ajándéka. „– Honnan jöttek?” „– Manilából” „– Mi van benne?” „– Ajándékok, ajándékok a Marcos-házaspártól.” „– Mondja maga viccel?” „– Nem, miért viccelnék!?” „– Nyissa ki!” Előkotortam a lakathoz tartozó kulcsot és kinyitottam a ládát. Rögtön a tetején volt a Marcos-házaspár bekeretezett képe és a szöveg: „To Eva and Zoltan with Love Imelda and Ferdinand Marcos”. Miután útlevelünkbe látta, hogy egyikünk Éva és a másik Zoltán, akkor ez valahol még is csak igaz. „Köszönöm, menjenek, viszontlátásra.” Csak, amikor otthon kipakoltuk a ládát, akkor láttuk, hogy bizony bőven lett volna elvámolni való. Először is két karóra, Évának egy Chopard - 21 Happy Diamonddal, nekem egy sportos
formájú Cartier (megjegyzem azóta is Éva hordja), Évának két cseresznye nagyságú igazgyöngy fülbevaló és egy ugyanakkora gyűrű, nekem egy arany bevonatú állóóra az íróasztalomra, aminek a számlapján minden harminc másodpercben megjelenik Imelda
asszony profilja. Még most is itt van velem szemben, bár már nem működik. Kaptunk még egy ezüstből font kosarat, benne egy kagylókból összeállított virágcsokorral, egy kagylókból készült fürőszoba garnítúrát. De voltak még a ládában különböző nemzeti szőttesek, terítők, valamint bambuszból készült lehelet vékony ingnek való anyag, no és kagylóból készült keretben Imelda és Ferdinand Marcos nekünk dedikált képe. Vacsoránál az élményekkel voltunk elfoglalva. Arra a kijelentésemre, hogy ez egy
felejthetetlen, meseszerű élmény volt, de ez számunkra messze van a valóságtól, az ötéves Diana csendben megjegyezte: „Igen papa, de ennyi szegény embert sem láttam még soha.” Igaza volt. A valóság számunkra az, hogy nekem december 31-én munkanap és ügyeletem volt, Évának pedig január 2-án be kellett ugrania Rómában, ahol Toscát énekelt, Daniel Oren dirigált. Igy a szilveszteri buli elmaradt. kivonat a naplómból és a „A Császárné szolgálatában 1.és 2.” könyvemből.
fotók: privát archívum,
fordítás: Dr. Bozsik Gyöngyvér
Dr. Marton G. Zoltán