„Luxus, abszolút luxus” – kiáltott fel Gianandrea Gavazzeni, amikor egy Don Carlos-előadáson meghallotta a budapesti dalszínház „égéből” a Mennyei hangot, körülbelül 1971 tájékán. A hang birtokosa Martgon Éva volt (amikor Münchenben az Elektraúj EMI-felvételénél találkoztunk, a szoprán vidáman mesélte ezt el nekem). Később, amikor a karmesterrel újra énekelt Hamburgban, emlékeztette az esetre: „Látod, a Mennyei hangod Aidává érett.” A budapesti pályakezdő években a fiatal művésznő olyan kis szerepekkel kezdett, mint Kate Pinkerton, de a tehetségére hamarosan felfigyeltek és olyan lehetőségeket kapott, mint Almaviva grófné és Manon Lescaut. Forgalomban van egy 1971-es Hungaroton-lemez. Brahms Német Requiemjének szólójában már az ismerős Marton-hangszínt halljuk – ez a legkedvesebb számom a lemezről. A művésznő azonban helyreigazít, neki inkább Mendelssohn Szentivánéji álom c. kísérőzenéjének „Bunte schlagen” kezdetű zeneszámának világos éneke tetszik jobban. A lemez az 1972-ben készült A végzet hatalma-felvétel részleteit is átvette, amely mikor 1974-ben itt is forgalomba került, a jelenlegi főszerkesztő, a lapunkban megjelent egyik korai írásában, látnokian fogalmazta meg: „Marton Éva szép, erős, minden regiszterben egyenletesen kidolgozott drámai szopránnal rendelkezik, éles magasságokkal, amelyek kevésbé határozattak, mikor halkan énekel (de legalább halkan énekel). Emellett figyelemreméltóan tiszta a stílusérzéke.” Ez korrekt értékelése most is, akkor is, Marton énekművészetének.
Marton Éva az énekesi pálya helyett majdnem a sportot választotta. Miként elmondja, jó testfelépítésű, fiatal lányként röplabda-bajnokságokat nyert. A pálya és az énekórák között ingázott, mígnem a mestere döntés elé állította. Sport vagy zene? „Úgy gondolkodtam, a röplabda világában alig lehetnék négy évnél tovább a csúcson, de ha szerencsés leszek, énekesként hosszú ideig aktív maradhatok.” És milyen igaza volt. Egyébként szinte érthetetlen, hogyan lehet egy lány egyszerre és ugyanabban az időben röplabdában és éneklésben is ilyen tehetséges.
Akkorra már megtapasztalta az ötvenes évek nehéz esztendeit. „Minden elpusztult a háborúban. A szüleimnek a semmiből kellett indulniuk. Emlékszem, ünnepnap volt, amikor egy héten egyszer ehettem jégkrémet és szerencsésnek éreztem magam, amikor egy hónapban egyszer csokoládét kaptam… A szegénység és a kemény munka napjait mégis az életem legboldogabb időszakának tekintem, mert szabadon és könnyen teltek el.”
A hangjában rejlő lehetőségek a kezdetektől foglalkoztatták. Gyermekként mindig szórakozást jelentett számára az ének: iskolásként gyermekoperákban lépett fel – „Rendszerint főszerepeket énekeltem” –, egy évig volt a rádió gyermekkórusának a tagja, de ekkor még a zongora közelebb állt hozzá, mint az éneklés (szabadidejében most is jazzt játszik). A hangja 16 évesen „megtört”, helyére a röplabda jött be. Amikor az éneklés mellett döntött, a Liszt Ferenc Zeneakadémián folytatta a tanulmányait a budapesti operaház egykori tenorjánál, Rösler Endrénél – „igen intelligens ember volt, de nem egy igazi tenor!” A halála után három évig, 1972-ig Sipos Jenő a mestere. „Azóta a saját magam lábán állok.” A kezdeti időszakban gyakran énekelt szólókat fiatal énekestársaival a budapesti Mátyás-templomban Haydn-misékben és Liszt-alkotásokban, megkapva első fizetését, amelyet rögtön elköltöttek. „Boldog idők!”
Marton Éva 1972-ben hagyta el Magyarországot. Gyermeke született (férje egy magyar sebész, aki Hamburgban praktizál), ezért tulajdonképpen a nyugati pályafutása 1974-ben a frankfurti operaházban kezdődött, majd Hamburgban folytatódott Christoph von Dohnányi főzeneigazgatói időszaka alatt. Ezidő alatt mind az olasz, mind a német operairodalom terén tekintélyes repertoárt épített fel. Amint megkapta a német útlevelet, 1984-ben visszaengedték Magyarországra. Mostanában elég gyakran énekel a szülőföldjén: „Büszke vagyok, hogy magyarnak születtem. Életutammal a hátam mögött, úgy érzem segítenem kell – és én ezt művészként tudom megtenni. Novemberben Toscát megyek vissza énekelni, Peter Dvorskyval Cavaradossiként.
Strauss fontos szerepet játszik a pályafutásában. Annak ellenére, hogy közel áll hozzá a zenei világa, az egyik legnehezebben énekelhető szerzőnek tartja - a zenei szöveg, a ritmus és a hangértékek összetettsége miatt. Az Elektralemezfelvételén Sawallisch különleges képességének lehetett a tanúja. A dirigens a legkisebb hibát is képes meghallani: „Igazi harc volt vele” – de hozzátette: „Egyszerűen ő a legjobb. Senki sem áll közelebbi rokonságban Strauss világával, mint Sawallisch. A jellemeket és a zenét tökéletesen megérti, engem pedig arra késztet, hogy eszményi módon kapcsolódjak a zenekarhoz. Ez nem jelenti azt, hogy kisebbíteném Abbado (akivel Bécsben és Salzburgban énekeltem a szerepet) vagy Navarro (akivel szintén énekeltem Elektrát) jelentőségét – mindegyik karmester sajátos módon közelíti meg a művet.”
„Nem az a fajta énekes vagyok, aki egy bemutatóra vagy felújításra megváltoztathatatlan koncepcióval érkezik. Az ellenkezőjét vallom: minden alkalommal friss élményeket szeretnék, mert ettől válik a zenét élővé. Valóban le voltam nyűgözve, ahogyan Sawallisch más olvasatot adott bizonyos szakaszoknak, mint Abbado és biztos vagyok benne, Solti is új perspektívákat nyit. Abbado más tradícióból és szemszögből közelíti meg a művet. Úgy gondolom, a mi munkánk csak Salzburgban lehetett ilyen gyümölcsöző. Mindenesetre, a salzburgi előadásokig tartott, amíg Kupfer elképzelésének minden részletével teljesen azonosultam. Kupfer azt kívánta tőlem, olyan legyek, mint egy állat és nem mint egy személy. Időbe került nekem ezt a nézőpontot magamévá tenni. Ez csak Salzburgban sikerült, itt mérkőztem meg igazán a rendkívül igényes szereppel. Most nagy várakozással tekintek Friedrich értelmezésének elé.”
„Nem kétséges, ez a szerep a képességeim határait érinti - és túl is megy rajta. Veszélyes a hang számára. Nem szeretném túl gyakran énekelni, mint a Turandotot, ami ideális a számomra. Lemezen azonban más.”
Marton Éva először 1974-ben a Müncheni Nemzeti Színházban Donna Annaként lépett fel Sawallisch-sal. „A csodálatos Rennert-rendezésben fenséges szereplőgárda állt össze – Raimondi, Schreier, Zylis-Gara – az akkori idők legjobb Elvirája.” Később az Egyiptomi Heléna címszerepét alakította Sawallisch vezényletével az 1981-es Müncheni Fesztiválon, Joachim Herz rendezésében („trükkös színpadraállítás” – jegyzi meg Marton Éva helyesen).
Majd Ariadnét Münchenben és a milánói Scalában, ahol „a pályám egyik legkedvesebb előadását, Az árnyéknélküli asszonyt is vele énekeltem, Ponnelle rendezésében. Nagy kár, hogy videófelvétel nem örökítette ezt meg.” Az árnyéknélküli asszonyt egyik mentorával, Dohnányival is szívesen énekelte, 1977-ben Hamburgban (a kiadványunkban Jurgen Kesting akkor azt írta róla, csak a harmadik felvonásban adta képességei legjavát), 1981-ben a Metropolitanben pedig Nilsson volt a partnere a Kelmefestőné szerepében („nagyszerűen bőséges” – írta az alakításáról Patrick J. Smith).
„Az első Crysothemisemet Leinsdorf vezényletével 1979-ben énekeltem a Metropolitanben – nagyon különleges volt a vezénylése. Akárcsak Janowskié a Saloméban tavaly a Metropolitanben.” Martin Mayer recenziójában Marton Éváról azt írta, „túl különleges és rendkívüli szoprán. Ha valaki ilyen csodálatosan énekli a címszerepet, a Salomét „Marslakók a Marson”-meseként is meg lehetne rendezni és senki sem bánná… csak a hangi eszközeivel is képes volt kifejezni a gyötrődés őrületes megnyilatkozását.”
Marton Éva korai szerepei közül az Első hölgyet, a Harmadik nornát, Desdemonát, az Ernani Elviráját, Leonorát (a Scalában), A kékszakállú herceg vára Juditját (szintén a Scalában) és a Tell Vilmos Matildját kell kiemelni, az utóbbit már 1972-ben énekelte Muti vezényletével a Firenzei Maggio Musicalén. Wagner mindig meghatározta a repertoárját, elsőként Elsát tanulta meg a kezdeti budapesti időszakban. Bayreuthban 1977-ben a Tannhauser Elisabethjeként és Vénuszaként debütált, a következő évben is megismételve a kettős szerepet. Mikor 1979-ben Genfben Riber emlékezetes Tannhauser-rendezésében alakította Elisabethet, André Hunziker úgy méltatta, „ugyanannyira jól játszott, mint amennyire jól énekelt. A hangszíne tisztaságával és az éneklését áthevítő lélek segítségével keltette életre a szerelmes nőt és a későbbi szentet. A harmadik felvonásban a játéka fenséges volt.”
Felkérést kapott volna Bayreuthban Peter Hall 1983-as Ringjének Sieglindére, de visszautasította, mivel úgy gondolta, inkább Brünnhildét kellene énekelnie. Brünnhildét először - a Siegfriedben - 1984-ben énekelte San Franciscóban, Nikolaus Lehnhoff rendezésében. 1985-ben Az istenek alkonya Brünnhildéjeként aratott hatalmas sikert ugyanott. Arthur Bloomfield kritikája szerint, „a Wagner-előadások krónikájában az egyik legnemesebb, legnyugodtabb, legfelszabadultabb Schlussgesang-interpretációt nyújtotta (mellesleg a második „Alles” kezdősorú szakaszt nagyon erősen és érzelemdúsan formálta meg).” Mostanában nem igazán szereti az egész tetralógiát egyben vállalni (habár az EMI gondozásában Bernard Haitink vezényletével rögzítette): „A walkűr alacsony a számomra, a Siegfriedrettenetesen magas, Az istenek alkonya pedig iszonyúan hosszú!”
Az egyik fő célkitűzése, hogy Isoldét megformálja: „Ez a legnagyobb álmom. De megfelelő karmester és rendező szükséges hozzá. Nem bánnám, ha felújítás lenne, de jó csapatot szeretnék és egy megfelelő szakembert, akivel felkészülhetek a szerepre.”Nagy várakozással készül a Fidelio drezdai lemezfelvételére is, Colin Davis vezényletével, de nem énekelné színpadon Leonórát – „Manapság a mű minden rendezése olyan őrült.”
Marton Éva Covent Garden-bemutatkozására kissé későn, 1987-ben a Turandotban került sor. A szerep, talán a formátuma (cheval de bataille-ja, azaz csatalova) miatt, elsöprő sikert hozott a számára. Max Loppert elragadtatással számolt be erről a lapunk hasábjain: „Ez a Turandot hangerejével hódított, amikor kellett, briliáns módon segített és ragyogóan alkudozott… A belépő ária néhány pillanata ellenére, amikor az első éjszaka borzalmait idézte fel, … a tömörség és a magabiztosság általános benyomását keltette, ami kiteljesedett és hihetetlenül bátran szárnyalt. A hangja, a színpadi jelenléte, színpompás jelmeze, motiváló „hajtóereje” csodálatosan vibráló légkört teremtett; amikor pedig el kellett lágyulnia, az „Del primo pianto” kezdetű részben, a dallamíveket hosszan, szenvedélyesen, de ugyanakkor finom érzékiséggel formálta meg.” A kritikus néhány hónappal később már sokkal visszafogottabban fogalmazott, mikor Marton Éva másik jelentős Puccini-főszerepében, Toscaként debütált. Az énekesnő izgatottan várja, amikor Puccini-repertoárját a Metropolitan következő évadában A nyugat lánya Minnie-jével bővítheti, Placido Domingo oldalán. Közel áll hozzá a verista repertoár, Fedora és Maddalena különösen. Nemrég az RCA felkérésére lemezre énekelte Catalani La Wallyját, ősszel pedig a CBS/Hungaroton gondozásában megjelenő Respighi: Semirama stúdiófelvételére kerül sor. Mi lenne Marton Évával, ha nem lenne ilyen merész a repertoárja?
Megdöbbentett, mennyire meglepően határozott nő, aki pontosan tudja, mit akar elérni a pályafutásában és az életében, és nem szívesen szenvedi el rosszakaróit és vetélytársait. Rendíthetetlenül kiáll mind a művészi elvek, mind a saját amour propre-ja mellett, de vallja, hogy a más művészekkel való vitáknak - legyen az akár a színházban, akár a lemezstúdióban - véget kellene vetni. „Ha hibázok, szeretem beismerni és ezt másoktól is elvárom. Természetesen nagyon érzelmes emberek vagyunk és történnek emiatt olyan dolgok, amelyek bajt okoznak. Végül is érzésekkel dolgozunk, de nem vagyunk gyerekek, nem szabadna túlmenni az összeszólalkozásokon. Ha Bush és Gorbacsov egyet tudnak érteni…”
Magyar temperamentumát szabadon engedi érvényesülni. Amikor a tavalyi évadban Giocondát énekelt (szintén az egyik legjelentősebb szerepe, amelyet nemrégiben lemezre is rögzített) a San Francisco-i operában, a közönség elkezdett vihogni egy szerencsétlenül vetített felirat miatt. A művésznő szó szerint leállította az előadást és a nézőkhöz fordulva, félreérthetetlen formában közölte, nem akarta megnevettetni őket egy ilyen komoly dolognál. Hasonló eset történt Callas egyik Julliard egyetemen tartott kurzusán is, amikor egy véletlenül elhangzott kétértelmű kifejezés derűre késztette közönséget. A díva közbeszólt, hogy fontos, amiért itt vannak és aki továbbra is nevetni szándékozik, távozzon. Az eredmény mindkét esetben teljes csönd lett.
Aggódik amiatt, hogyan boldogulnak az énekesek a súlyosabb szerepekben. Úgy gondolja, Cheryl Studer, aki Chrysothemist énekli az Elektra lemezfelvételén, súlyos drámai hősnővé érhet – „olyan tehetséges, de ilyen fiatalon óvatosnak kellene lennie. De hol vannak a tenorok, akik a maiakat követhetik a csúcson?”Kétségtelenül létezik ugyan néhány szoprán, aki megközelíti azt az abszolút állóképességet és hatást, amit Marton Évának sikerült. Ez világossá vált számomra, amikor a megörökített Elektra-alakítását lemezről meghallgattam. Néhányan ténylegesen képesek elérni és megtartani úgy a magasságokat, ahogyan Marton teszi. De ezt nála kiegészíti a szerep drámai megközelítése, ami egyértelműen lejön a hallgató számára is. Személyesen lényegül át – sok más énekes stúdióbeli szerepformálásához hasonlóan –, így teszi jelenvalóvá Elektra gondolatvilágának feszültségét és izgatott rettegését. Élő előadás érzetét sikerül varázsolnia, a részletekbe való rögzítések ellenére (ami nagyon káros lehet olyan egybe-komponált művek esetében, mint az Elektra). Wolfgang Sawallisch elképzeléseit azonnal magáévá téve, még nagyobb figyelmet szentelt a hangértékeknek és a szövegnek. A felvételen Marjana Lipovsek találóan és hitelesen énekli Klüteimnestrát., aki majd a londoni Covent Garden előadásában is partnere lesz. Ha ott is hasonló hangi és színészi megformálást nyújtanak, igazi élményben lesz részünk.
Marton Éva hivatása iránt való magától értetődő elkötelezettsége ellenére nagyon fontosnak tartja a családját. Beszélgetésünkben is tanúsította, igen nagy gondot fordít 15 éves lánya taníttatására, akit egy dél-németországi kollégiumba szeretne küldeni. 23 éves fia operatőr szeretne lenni. A család Hamburgban és Monte Carlóban él. A primadonna-lét és az ezzel járó életvitel ellenére személyisége megőrizte annak a boldog, gondtalan magyar lánynak a vonásait, aki az ifjúkorában volt. Két lábbal jár a földön és az egyéniségét kétségkívül megnyerővé teszi a figyelmessége, amely a kedves szavaiban is megnyilvánult, amikor figyelmeztetett, az új kabátom túl vékony öltözet a jeges müncheni januárhoz.
Marton Éva énekli a címszerepet a Covent Garden március 3.-i Elektra-premierjén
Götz Friedrich rendezésében, Solti György vezényletével, t.k. Nadine Secunde, Marjana Lipovsek és Robert Hale társaságában.