Turandot örök időkre: Marton Éva

Megjelent

… Az operaház terveire visszatérve, az első bemutatónk a Turandot lesz. Az elmúlt évek közönségkívánsága mutatja, nézőink ezt az operát szeretnék a leginkább megtekinteni. A türelem nem szükségszerűen erény, de a jelen esetben – úgy gondolom – megtérült. Nem akartunk addig Turandotot, amíg két dolog hiányzik: egy nagy Turandot és egy jelentékeny színpadraállítás. Azt hiszem, mindkettőnk megvan. A címszerepet napjaink Turandotja, Marton Éva fogja énekelni. Az új produkció színpadképét Zack Brown tervezi, a rendező pedig a San Francisco-i operaház igazgatója, Lofti Mansouri lesz. …

  Az új Turandot-produkciónkban tervezzük Liu szerepében Maria Spacagna szoprán és Calafként Lando Bartolini tenorista bemutatkozását.

 

Turandot örök időkre: Marton Éva  (Nancy Malitz, a Detroit News zenekritikusa)

 

„Birgit volt, aki mondta nekem.”

Marton Éva szoprán chicagói lakosztályában ül, éppen félidejében 8 estés előadássorozatának. A Washingtoni Opera idei évadjára először hozta a fővárosba a kínai hercegnő, Turandot szerepét. Senki sem vitatja, Marton a szerencsétlen kérőit halálba küldő halálos szépség, a jégszívű hősnő első számú megszemélyesítője a világon.

  De nem Marton Éva volt, aki először elképzelte magát ebben a szerepben. A század talán legnagyobb Turandotja, Birgit Nilsson vetette fel az ötletet. Ha visszatekintünk, 1981-ben, ketten együtt álltak a Metropolitan színpadán, az egyik szoprán egy bámulatos pályafutás végén, a másik a küszöbén. Nilsson, 63 évesen az utolsó jelentős szerepét alakította, a Kelmefestőnét alakította Strauss mitikus operájában, Az árnyék nélküli asszonyban. Marton, akinek még nagyot kellett teljesítenie, a Császárnét énekelte, aki a Kelmefestőné szolgálatában találja magát.

  „Birgit a zenekari próba alatt lenézett a színpadról és nagyon tárgyilagosan azt mondta, „Te vagy a következő Turandot. Gondoltad valamikor is azt?” Azt válaszoltam, „Oh, nem.” Erre ő nekem: „De leszel.”

  „Igazi meglepetés volt, hogy ezt hallottam tőle. Számomra Birgit volt és marad a legkiválóbb, legnagyobb énekes és ember. Nem voltam felkészülve rá, hogy ezt halljam. Én csak vállat vontam és azt mondtam, OK. Aznap este a férjem felhívott és elmeséltem neki, „Igen bizarr dolog történt. Birgit azt mondja, én vagyok a következő Turandot.” Mi csak idegesen nevettünk rajta, magunk között, amint férj és feleség között szokás.”

  De egy ilyen tanácsot nem lehetett semmibe venni. Marton Zoltán, aki a felesége pályájával kapcsolatos összes ügyet intézi, hallotta, hogy 1983-ban szeretnének Bécsben egy új operaprodukciót színre vinni, de nem a Turandotot. „Zoltán felhívta az ügynökömet, mit gondol arról, javasoljanak engem. Természetesen, senki sem gondolt rá. De mikor az ügynököm hívta az operaházat és megkérdezte, „Biztos, miért nem Éva?”, és megcsináltuk.”

 

  Azóta Marton Évát 19 különböző Turandot-produkcióban ünnepelték. A szerep magas Ász és C hangjait szenzációs képességekkel formálja meg az énekesnő. Chicagóban már a jelenléte is megdöbbentő az elismert művész, David Hockney színpadraállításában. Csillámló ruhák és kidolgozott fejdíszek különféle variációit viseli, ezek a hercegnő védjegyei. Bár ma a díva egyszerű ruhában és házicipőben pihen, gesztenyebarna haja lazán lóg a vállára. Akár egy diáklány, járja körül a szobáját, miközben kibontja a chicagói rajongóitól kapott üdvözlőkártyákat és újra elmeséli magától értetődő örömmel a történetet, hogyan emelkedett négyről hatra, majd nyolcra az előadásainak a száma, hogy eleget tegyenek a jegyigénylők óhajának.

  „Vannak szerepek, amelyek csak a tiédek, mint ez.” – mondja, ujjaival csettintve a levegőben, s közben csodálkozással rázza meg a fejét. „Éreztem az utat már az első Turandotnál, amelyet Bécsben énekeltem. Nehéz színrevitel volt, nagyon-nagyon veszélyes lépcsőkkel. Harold Prince rendezte, a zenei irányítást Lorin Maazel fogta össze. Az elejétől fogva felemelő érzésben volt részem. Tanultam a szólamot és elsajátítottam. Nem kellett túl sok erőfeszítés és gyakorlás hozzá. Ilyen csak egy vagy két szerep esetében történik meg az életben. Felvettük videóra és lemezre, ez megrémített, mert először énekeltem. De nem féltem, mert olyan természetesen éreztem magam.”

  Az áttörést hozó produkció videón és CD-n is hozzáférhető, José Carreras-szal Calaf és Katia Ricciarellivel Liu szerepében. Marton hangja fenségesen szárnyal a Bécsi Opera zenekara fölött, biztosan és megingathatatlanul elárasztva a házat erőteljes magasságaival, amit New York Times kritikusa „egy gótikus katedrális támfalaként” jellemzett.

 

  Marton Éva számára a Turandot jelentette a világkarrierhez vezető utolsó nagy lépcsőfokot, amelyet – más Wagner-szerepekkel együtt – a Ring-ciklus három Brünnhildéjével, Strauss Elektrájával és Saloméjával, ill. bravúros olasz operahősnőkkel egészített ki. „Ezelőtt sok-sok előadást és számos bemutatót énekeltem, de ezeknek a végén mindig éreztem, hogy újra és újra falakba ütközöm. Nagy sikereket értem el, tapsokat, mindent, sok pénzt.”

  „De a következő reggel újra ott állt a fal, újra és újra bizonyítanom kellett. Az árnyéknélküli asszony kinyitotta az ajtókat New Yorkban, de Európában nem. Ezeket a Turandot nyitotta meg nekem. A Turandot után nem volt kétség. És ennek kilenc éve.”

  Nagyon mélyről érkezett a csúcsra. Magyarországon, Budapesten született, a szülei nélkülöztek a II. világháború után. A fiatal Éva mindazonáltal államilag támogatott képzésben részesült, mint a Liszt Ferenc Zeneakadémia hallgatója és a nemzeti röplabda-válogatott játékosa, ami – mint mondja – „csodákat tett a lélegzési technikámmal és az állóképességemmel.”

   Amikor megházasodott Zoltánnal, akinek az édesapja szintén orvos, a fiatal pár az idősebb doktor vizsgálószobájában lakott. Az ifjú feleség hangja kikergette a többieket. 1972-ben a karmester Christoph von Dohnányi a frankfurti opera boszorkánykonyhájára vitte, ahol sok szerepben növesztette oroszlánkörmeit és a könnyebb spinto repertoárból megérett a velősebb feladatokra. Ez alatt küldött haza a fizetéséből Magyarországra, ahol megtartotta állampolgárságát. „Boldogok voltunk, de nagyon szegények” – jellemzi az első három évet. „Az első honoráriumomból, az adó, az ügynök és a hotel kifizetése után, két márkám maradt.”

  1977-től Marton Éva anyagilag is megtérülő elég vendégfelkérést kapott, hogy elbúcsuzzon Frankfurttól és szabadúszó legyen. A házaspár Hamburgban telepedett le és felvették a német állampolgárságot. „Csodálatos időszak volt” – mondja. „Este Bécsben énekelhettem és mire a gyermekeim felkeltek, már otthon voltam.”

 

  Olyan támogatók álltak mögötte, mint Gerard Mortier, a Brüsszeli Opera vezetője, jelenleg a Salzburgi Fesztivál irányítója, aki a nagyobb Strauss- és Wagner-szerepek felé terelte az útját. Marton az amerikai és az európai bemutatkozásait úgy kezdte,  „mint egy ping-pong labda – Az árnyék nélküli asszony és Gioconda a Metropolitanben,Turandot Bécsben, Brünnhilde San Franciscóban, Gioconda Bécsben.”

  „Először Amerikában méltattak, mint jelentős művészt. 1977-ben San Franciscóban Aidát énekeltem és az újságok azt írták, 10 éve nem hallottak ilyen nagy hangot. De ez Amerika. Itt megmondják egyenesen az emberek, amit gondolnak. Nem szégyenkeznek elismerni a teljesítményt, még akkor sem, ha valakiről előtte semmit sem hallottak. Európában az újságok visszafogottabbak. „Talán nagy lesz. Meglátjuk. Várjunk, hogy meglássuk, mi történik a lemezeivel, videófelvételeivel.” Sohasem mondanának ilyen őszinte jövendölést.”

  Valóban, 1986-ban, amikor rendíthetetlenül elénekelte Tosca „Vissi d’arte” kezdetű áriáját, miután Juan Pons baritonista véletlenül ököllel behúzott az állkapcsába, a New York Times vezető kritikusa, Donal Henahan helyesen állapította meg, „a MET-nek talán szerződésben kellene kikötni minden leendő Tosca számára, hogy törött állkapoccsal lépjen fel.” A kritikus az első dívaként ünnepelte, aki egyaránt rendelkezik drámai érzékkel és elég nagy energiával ahhoz, hogy kitöltse Zeffirelli pazar rendezését.

  Marton kedvenc Toscája a Houston Grand Opera produkciója, Jonathan Miller színpadra állításában, aki történetet 1943-ba helyezte. A nők rövid szoknyát viselnek és fekete kabátos náci csapatok vannak mindenütt. „Ez volt az első alkalom, hogy alig vártam, Toscaként sétálhassak be a templomba. Ebben a rendezésben ezen a helyen üzeneteket hagytak, partizánok találkoztak, feketepiac működött. Fantasztikus élmény. Jonathan Miller újraírta a történetet, a mi korunk számára. A II. felvonásban egy nagy fehér asztal állt, rajta telefon, amin közvetlenül lehetett hívni Hitlert, Mussolinit, vagy ilyeneket. Egy háborús térkép is volt ott. És egy ember mindent lejegyzett, amit mondtam.”

  Utazik a világ körül, megszemélyesítette mindegyik szerepét az összes fontos produkcióban, de bevallja, a kihívások izgatják a leginkább. „Sokat kell gondolnunk a kortárs közönségre. Véleményem szerint a közönség sokkal képzettebb, sokkal megalapozottabb, mint valaha volt. Ez tökéletes arra, hogy valami mást csináljunk. Természetesen, hűnek kell maradni az eredetihez is, de meg kellene mutatni a mai korunk nézőpontját is.”

  „Amikor csak éneklünk, az nem színház. Szükségünk van arra, hogy kívülről, a színház és a film világából hozzunk rendezőket. A szöveg megértése az, ami fontos.”

  A lelke mélyén Marton, mint elismeri, egy lehetséges rendező, aki alig tartja vissza magát. Tudja, még nem érkezett el az ideje, hogy valami más kedvéért félretegye az éneklést, de valamikor saját Turandotot fog rendezni, ami más lesz. „Ne beszéljünk erről” – mondja újra és újra, de elszórt utalásaival magát cáfolja meg.

  „Az enyém nem happy end-del végződik, és ezzel már elég sokat beszéltem róla” – kezdi. „Alfano zenéjét használnám fel és más módon fejeződne be a darab. Nem, Turandot nem halhat meg. Ez nem az, amire gondolok. Nem szeretnék róla beszélni.”

  „De a legtöbb Turandotban nem lehet úgy játszani, mint egy színésznő. Van egy protokoll, ez a helyzet. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehet jogos kérdéseket feltenni. Például: Liu halálánál Turandot hogy reagál? Jelent valamit is Turandot számára, hogy Liu megöli magát? Halott volt-e már, amikor Turandot elkezdett aggódni miatta? Megérintette? Nagy meglepetés? És amikor az első herceg elbukik a rejtvényeken, mit érez? Azután ott van az egész kórus kérdése… de mit is mondok?” – teszi hozzá nevetve, jelezve élete új fejezetét.

Media
The Washington Opera Magazine