Egy kimagasló szoprán: Marton Éva

Közzétéve: 
1987. október

Állóképesség – hangilag, testileg és szellemileg: ez a magyar szoprán jelmondata

 

Marton Éva  (Heidi Waleson)

 

Amikor a függöny felment a Franco Zeffirelli-rendezte Turandot-produkció II. felvonásában  tavaly ősszel a Metropolitanben, nehezen képzelhettük el, hogy bármelyik szólóénekes felvehetné a versenyt a pazar színpadképpel. Zeffirelli Altoum császár udvarát oszlopok, zászlók és hidak hatalmas panoptikumának álmodta meg, szolgák és udvaroncok százaival népesítve be, az egész színpadot teljes egészében koronázási jelvényekkel ékesítve fel. A császár hátul a magas trónján majdnem láthatatlan volt.

 

  Már amikor Turandot megérkezett, betöltötte az egész színpadot. Hatalmas, pazar, gyöngyökkel díszített, fehér-kék köpenyben, dús fejdísszel és a hátából hat kiálló papirusztekerccsel, megállt a helyén és feltette a kérdéseket a büszke Kalafnak. Az oszlopok és a pompás kivitelezés kellékei elhalványultak a háttérben és két ember, a bosszúszomjas hercegnő és az őt csellel legyőző kérő drámájának lehettünk a tanúi.

 

  A produkció Turandotja a magyar szoprán Marton Éva volt, aki a nagy drámai szerepek – Wagner, Puccini és Strauss hősnői – vezető megszólaltatója a Metropolitanben és az Egyesült Államok más dalszínházaiban. Az ő formátumával rendelkező drámai szopránok általában hiánycikknek számítanak, ezért amikor egy ilyen nagy, csillogó, hajlékony hang – ami még a legnagyobb zenekarokon keresztül is gyönyörűen árad szét – megjelenik a színpadon, az operatársulatok sorban állnak érte.

 

  A Metropolitan sem kivétel. Marton Éva idén megismételte tavalyi Tosca-alakítását (X. 16. -  XI. 14.), amelyre a Covent Gardenben, Stuttgartban és Phiadelhiában is felkérést kapott, ezt követően pedig Lady Macbethként mutatkozik be, Renato Bruson baritonistával (I. 7. – II. 15.). A következő évadban A trubadúr Leonorájaként hallhatjuk a MET évnyitó előadásán, Luciano Pavarottival. Más fajsúlyos hősnők is következnek: Salome – új produkcióban („Zalome!” – mondja az énekesnő, a Z-t hangsúlyozva: „Sajnálom, de ez a helyes német kiejtés.”), nem beszélve A bolygó hollandi Sentájáról és mindhárom Brünnhildéről. Marton Éva nem vacakol.

 

  A múlt tavasszal, Marton Éva egy kollégája manhatteni lakosztályában kapott szállást a Turandot előadássorozata alatt. A hosszú, aranybarna hajú, igényes stílusú, erőteljes testalkatú nő fekete-fehér selyemblúzában és vékony fekete szoknyájában diszkrét eleganciát sugárzott. Azon az estén egy fontos Metropolitan-patrónus partijára volt hivatalos. Ez nem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé, de – vállalt vont – „Ez business” és hozzátette, lelkes angolsággal, amiből gyakran váltott át a délután folyamán magyarra vagy németre: „Ezekre a társadalmi eseményekre szükségünk van a férjemmel.”

  Heinrich Éva Budapesten született és itt folytatta tanulmányait. 15 éve Németországban él. Zenei tanulmányait Kodály-módszerrel kezdte az általános iskolában: „Amikor olvasni tanul valaki az iskolában, megtanul kottát olvasni is. Én mindig énekeltem. Úgy gondolom, a gyermekek akkor a legboldogabbak, amikor énekelnek.”

  „Első osztályba jártam, amikor felvetettem az édesanyámnak, szeretnék zongorázni tanulni. A háború után voltunk és ez nagyon nehéz időszakot jelentett mindenki számára. Semmink sem volt – csak annyi, hogy ettünk és ez volt minden. De én mondtam neki: „Nem kell fizetned, nagyon jól fogom csinálni.” Azt válaszolta, „Oké, de meg kell tartanod az ígéretedet.” Elkezdtem az első félévet – 10 forintba került, ami nagyon kevés összegnek, talán 30 centnek felelt meg.”

 

  Éva már fellépett az iskolában, amikor 14 évesen hangi válságba került. „A hangom felmondta a szolgálatot, megváltozott, amint ilyen korban szokás” - magyarázta. „Velem minden késett.” A tinédzser lelkileg romokban volt. „Nem csinálhattam semmit. Csak zongoráztam. De ez nem volt elég nekem. Akkorra már tudtam, hogy nem lehetek koncertzongorista.”

 

  Szerencsére a sport új életet lehelt Éva csüggedt lelkébe és ismeretlen kihívásokat, célt adott a számára. „Nagyon érdekeltek a sportok és rátaláltam a röplabdára. Megnyilvánulási lehetőség – gondoltam. Első alkalommal, csapatban dolgoztam, nem voltam egyedül, de hat lány – hat nő együtt. Hat évig mi voltunk a legjobb csapat Magyarországon.” Az első négy évben Marton Éva a röplabdára összpontosított.

  „Iskolás voltam, de a tanárom azt mondta, „Ne énekelj – csak négy dalt. És sohasem énekeltem többet egy oktávnál. Nagyon elkeseredtem, sohasem tudtam nyolc hangnál többet énekelni. Előtte nagyon magas hangjaim voltak és mind elveszítettem. Az egyetlen reményem a sportban elért sikereim voltak, ez tartott életben négy éven keresztül.”

 

  18 évesen visszajött a hangja, de a csapatnál maradt még két évig. „A férjem nagyon féltékeny volt, mert nem szerette, ha rövidnadrágban játszottam” – és nevetésben tör ki.

 

  De a röplabda több volt, mint hézagpótló ahhoz, hogy énekes legyen. „Most jövök rá, hogy valójában mennyire megalapozta az egész életemet. Nagyon fontos, hogy a fiatalok érdeklődjenek a testükről és fejlesszék azt… hogy tudsz megbízni a testedben, mit tud teljesíteni. A legjobb példa az idei Turandot volt, amikor három ruhát kellett viselnem, zászlókat, fejdíszeket és 286 ember állt körülöttem. És milyen meleget éreztem a színpadon. A sport adta meg nekem ehhez a fegyelmet, csakúgy mint a türelmet, ahhoz, amíg nem áll össze minden.”

 

  Amikor visszatért a hangja, Marton Éva a Liszt Ferenc Zeneakadémiára iratkozott be. (Ha nem vették volna fel, mint mondja, akkor régész lett volna az énekesi pályafutás helyett.) A diploma után a budapesti operaházhoz szerződött, ahol Rimszkij-Korszakov Az aranykakas c. operájának Shemakma királynőjeként debütált. Christoph von Dohnányi A Rajna kincse Freiájaként hallotta ott és meghívta a frankfurti operába. Szerződést ajánlott fel, Marton Éva pedig a férjével és a fiával együtt Nyugat-Németországba költözött.

  Marton Éva Frankfurtban lehetőséget kapott, hogy számos operát megtanuljon eredeti nyelven. „Budapesten mindig magyarul énekeltem. Ez olyan buta dolog. Az Anyegin Tatjánáját oroszul, németül és magyarul tudom. Egyszer felkértek volna, hogy angolul csináljam, de azt válaszoltam: „Többet nem!”” Frankfurti periódusa alatt más városokban is énekelt: pl. a bécsi Staatsoper Anyegin-bemutatóján. Ezután 5 évadon keresztül a hamburgi operaházhoz kötötte szerződés. Dohnányit nevezték ki főzeneigazgatónak, aki olyan szerződéssel hívta meg, amely kellő szabadságot adott neki, hogy bárhol vendégszerepléseket vállaljon.

  Hamarosan a világ nagy operaházaiban mutatkozott be Marton Éva: Bayreuthban 1977-ben és 1978-ban aTannhauser Vénuszát és Erzsébetét énekelte - amit a jövő májusban a Houston-i Grand Opera-ban fog megismételni -, a milánói Scalában pedig 1978-ban A trubadúrban debütált, Zubin Mehta vezényletével. A Metropolitan-bemutatkozása is hamarosan bekövetkezett 1976-ban A nürnbergi mesterdalnokok Évájaként, amit az 1978-79-es évadban  az Elektra Chrysothemise követett. De végül  Az árnyék nélküli asszony Császárnéja hozta el számára az áttörést 1981 októberében, Birgit Nilsson oldalán, amely a Metropolitan sztárjárá avatta.

  „Abban az időben 5-6 éve Európában a csúcson álltam, de Amerikában még nem. Semmi sem voltam előtte, de utána mindent megkaptam. Egy este és sztár született. Érdekes.”

  Marton Éva a következő évadban Giocondaként tért vissza a Metropolitanbe, az 1983-84-es évadban pedig aFideliót, az 1984-85-ös évadban pedig a Lohengrin Ortrúdját énekelte – az utóbbi nem tartozik a sokat énekelt szerepei közé, de James Levine főzeneigazgató kívánságára elvállalta és lázba hozta az egész házat. Ezt követően ugyanebben a Wagner-operában Elsát is megformálta az 1985-86-os évadban. 1983-ban a Metropolitan centenáriumi gálaestjén is közreműködött, s az „In questa reggia”-ária kiválasztása az előző évad diadalát Turandot szerepében elért diadalát tükrözte vissza. „1983-ban énekeltem az első Turandotomat Bécsben és olyan volt, mintha petárdát lőttek volna fel.” A bécsi Staatsoper előadását lemezre is rögzítette José Carreras-szal és Katia Ricciarellivel, Lorin Maazel vezényletével (CBS Masterworks 39160) és a szoprán büszkén mondja: „Turandotot az elmúlt három évben 63 alkalommal énekeltem.”

  A nagy szerepek, mint Marton Éva megjegyzi, lassan jöttek: „Sohasem mentem utánuk, mindig ők jöttek hozzám. Az összes alkalommal, amikor ajánlatot kaptam rájuk, nemet mondtam. Mikor befejeztem az egyetemet, a budapesti operaház igazgatója az első évben felajánlotta nekem A walkűr Sieglindéjét és a Lohengrin Elsáját. Visszautasítottam. Később, Németországban kértek, énekeljek Arabellát. Nem beszéltem németül, túl korai volt és nem mertem megkockáztatni.”

 

  Marton nem gondolja egy szerepről, hogy „nehéz” vagy „könnyű”. „Az én koncepcióm, ha a test és a lélek elég készen van a szerepre, nekem az nem nehéz. Amikor az idő múlásával elveszítem a testemnek ezt a kohézióját, akkor bonyolultabb lesz. Amikor először énekeltem Az árnyék nélküli asszony Császárnéját, két hónappal a második gyermekem születése után – nagyon megterhelő időszak volt a számomra. De, gondoltam, meg tudom csinálni. És négy évvel később egy másik ilyen szerep jött. Megpróbáltam és sikerült. Megoldottam a problémát.”

 

  „A technikai problémák lassan megszűntek. Nem voltak éles hangjaim, minden egyre gördülékenyebben ment és éreztem a biztonságot. A nőiességem sokkal inkább magától értetődővé vált a szerepeimben. Az idő múlásával minden ember változáson megy keresztül, vagy jobbak, vagy mások, vagy biztosabb személyiségek lesznek. Egy énekesnek húsz év sem elég ahhoz, pszichológiailag, testileg és filozófiailag elérje a teljességet.”

  Marton Éva hálás a sebész férjének, Dr. Marton Zoltánnak, hogy képességei kibontakoztatásában és fejlesztésében mindig mögötte állt: „Mi nem egyszerűen férj-feleség kapcsolatban vagyunk; mi igazán közeli barátságban is állunk egymással. Mindig velem van, amikor éneklek. Orvos és nagyon jól ismeri a testemet. Kritizál is – sokszor elég keményen. De megmondja az igazat. Nagyon fontos, hogy van valaki, akitől függök. Nincsenek barátnőim – de nincs is rájuk szükségem. Nem tudok a ruhákról, a divatról és a sminkről beszélni. Unalmas dolognak tartom.”

 

  A férje a kezdetektől fontos döntések sorozatát hozta meg. Amikor első alkalommal kiutaztak Németországba, sok kisebb helyi operaháztól kapott felkérést. Marton Éva elvállalta volna ezeket. „Nem volt pénzem és elmentem volna ezekbe a kisvárosokba, talán kapok kétszáz dollárt, hogy valamit enni tudjak. De a férjem azt mondta nekik, nem, elfoglalt vagyok. „Miért mondod, hogy elfoglalt vagyok? Nincsen semmi. Frankfurtba csak ötven márkával érkeztünk. Nem ettünk, nem volt pénzünk.” Erre azt válaszolta, „Ne idegeskedj emiatt. Ha ilyen kis házakba énekelsz – nem lesz semmi időd tanulni ott.” És emellett – mint mondta – nem fognak elég jól megfizetni sem. Attól félt, hogy sok más kollégámhoz hasonlóan, én is elvesznék ezekben a helyi színházakban. Nem lehet a tehetségedet aprópénzre váltani.”

  Marton Éva élete ma az éneklés és a család körül forog: Zoltán fia 21, Diana lánya 13 éves. Hamburg külterületén laknak: „Nagyon egyszerűen élünk, nem vagyok egy party-girl. Nem megyek szórakozni az előadásaim után. Csak nagyon különleges alkalmak, pl. premier esetén vállalok be ilyet. Emellett nem iszok, nem dohányzok.”

  Mostanában, mint magyarázza, kb. 52 előadáson lép fel évente (a koncertek és a lemezfelvételek mellett). „Azt gondolom, ez egy nagyon egészséges szám. Nem erőltetem magam. Ha fáradt vagyok és éneklek, legközelebb beteg leszek. Évekkel ezelőtt sok harcom volt karmesterekkel, mert azt kívánták tőlem, hogy teljes hangon énekeljek. Ma már nem kell többé ezt tennem. Megtanultam miképpen kell, kevés hanggal, néha kevés érzelemmel, nem felélni tartalékaimat a próbákon.”

 

  „Előfordul, hogy 10-12 órát a színházban vagyok. Amikor három évvel ezelőtt Az istenek alkonya Brünnhildéjét énekeltem San Franciscóban, reggel kilenckor kezdtem és este fél 11-kor mentem haza. Csak megebédeltem, a szünet mindössze fél órát tartott a két zenekari próba között. Ilyenkor rövid időre, hogy pihenni tudjak, be kell zárkóznom az öltözőbe. Egy énekes csak egy professzionális sportolóhoz hasonlítható. Formában kell lenni.”

 

  Formában lenni nagyon sok gyakorlást jelent – a röplabda-pályafutásból hozott örökségként. „Nyugat-Németországi otthonomban úszok, biciklizek … mindent.” Az utazások közben pedig teniszezik, amikor lehetősége nyílik. „Szeretek versenyezni a tenorokkal. Domingo és Pavarotti mindketten teniszeznek.”

  Marton Éva a szerepeit az alapján választja ki, miket énekelt előtte és miket fog utána, az operaházakat pedig úgy, milyen kollégákkal dolgozik együtt. „Nem szeretek úgy fellépni valahol, hogy minden körülöttem forog, ahol a szereplőtársaim nincsenek összhangban. Azt utálom. Úgy érzem ilyen feltételekkel, hogy járomba szorítanak és mindent meg kell mozgatnom – minden rajtam múlik. Hiszem, hogy az operajátszás csapatmunka és a csapatmunkában mindenki egyenlő.”

  Van néhány kedvenc karmestere: James Levine, Lorin Maazel, Andrew Davis, Erich Leinsdorf. A rendezők közül azok állnak közel hozzá, akik „új koncepciót” kínálnak fel. Rajongással beszél Harald Prince-ről, az első Turandotját rendezte Bécsben 1983 elején, és Jonathan Millerről, aki az 1986-os firenzei Tosca végén, amikor le kellett ugrania az Angyalvárról, ragaszkodott vérfagyasztó elképzeléséhez. „Nem vagyok a régi bevált sablonok híve.  Szeretek dolgozni és sok mindent kipróbálni a rendezővel a próbafolyamat alatt – nem baba vagyok, aki egy helyben akar állni. Legjobban a próbákat élvezem, kreativitásuk miatt.” Marton Éva neheztel azokra a kollégáira, akik későn érkeznek meg a próbára, mert nehezítik az előadásokat. „Szeretek improvizálni, de nem az egész este alatt” – ismeri el.

  Zeffirelli nagy rendezései a Metropolitanben Marton Éva számára élvezetes tapasztalatot jelentenek. A hatalmas Turandot, amit a PBS 1988 elején a „Metropolitan-élő előadások” sorozatában fog közvetíteni, nem ijeszti el. „Ne feledjük, a Turandot egy tündérmese. Azt gondolom, a Metropolitan az egyetlen hely a világon, ahol ilyen varázslatos hagyományos rendezést lehet megálmodni – Európában nincsen pénz ekkora monumentális produkciót kiállítani. De annak ellenére, hogy minden óriási a MET-produkcióban és számtalan embert mozgat meg, nem hátráltatnak a munkában. Ha helyesen használnak valamit, többé már nem gigantikus. Hányan álltak körülöttem – kétszázan vagy kétezren? Teljesen mindegy. Olyan volt, mintha sok-sok barátom vett volna körül a színpadon. És aztán, Pekingben 7 millióan éltek – és ez csak egy kis töredéke volt!”

 

  De nem minden színház használja helyesen a monumentalitást. Marton Éva egy Salzburgi Fidelióra emlékszik vissza: „A óriási és nagyon mély színpadon kellett játszanunk. Az egész este folyamán sohasem mentem a színpad szélére. A színpadraállítás olyannyira veszélyes volt, hogy akár tragédia is bekövetkezhetett volna. Egy vízzel teli, fürdőkádhoz hasonló hatalmas faépítmény állt a színpadon. Minden este attól féltem, beleesek és ez egyszer meg is történt.

  A kád állandóan mozgott és mondtam a rendezőnek, kérem, egy helyre erősítsék le. Ezért a II. felvonás alatt, a börtönben, a Florestannal énekelt híres kettősben az egyik lábam hátrább volt és a következő percben már beleestem. A Florestant megszemélyesítő James King nevetett, de Lorin Maazel továbbment és én is ezt tettem. A duett végén King odajött hozzám és azt mondta, „Éva, nagy voltál! Nem veszítettük el a ritmust” – Marton Éva itt felnevetett: „Bumm! Hallatszik a közvetítésen is.”

  A Metropolitan látogatói egy hasonló balesetre emlékeznek, ez Zeffirelli Tosca-rendezésében, 1986. október 20.-án történt. Marton Éva, miközben megakadályozni próbálta a kéjvágyó Scarpia közeledését, Juan Pons baritonista éppen Tosca imája előtt egy ütést mért az arcára. A szoprán állkapcsa elmozdult, de végigénekelte nemcsak az áriát és a II. felvonást, hanem a férje tanácsára a III. felvonást is. „Nem tudtam kinyitni vagy becsukni a számat” nyilatkozta a New York Times-nak, „hirtelen egy teljesen új éneklési módot kellett kitalálnom.” De elhatározta, végigénekli az előadást. „Két évet vártam erre, hogy Toscát énekeljek a Metropolitanben.” Az énekesnőnek nem okozott a baleset maradandó károsodást, az állkapocs-elmozdulás helyrejött magától.

 

  A jövőben operaházi felkéréseit Marton Éva csak néhány színházra kívánja korlátozni – a Metropolitan és a bécsi Staatsoper lennének az anyaszínházai. A már említett Metropolitan-szerepdebütálások mellett az első Elektrát 1989-ben Bécsben fogja énekelni Claudio Abbado vezényletével és bízik benne, hogy egy nap Isolde szerepét is megformálhatja. „A Metropolitanről már beszéltünk. Jól érzem magam.” Szeretné alakítani Normát - „Lili Lehmann volt az egyetlen énekesnő, aki egyszerre tartotta a repertoárján Normát és Isoldét” - és számos Strauss, Wagner és Puccini-hősnőt. „És később, amikor már idősebb leszek, a Jenufát is.”

  A CBS Masterworks jóvoltából Marton Éva - német és olasz repertoárját felölelve -

a legkülönbözőbb lemezeken hallható: Mahler II. szimfóniájában Jessye Normannal, a Bécsi Filharmonikusokkal, Lorin Maazel vezényletével (38667), R. Strauss Saloméjének részleteiben – a Négy utolsó énekkel és a nemrégiben felfedezett Malven c. dallal (42019), a tavalyi év végén megjelent Puccini-árialemezben a Müncheni Rádiózenekarral, Giuseppe Patané vezényletével (42167) és Giordano Fedorájában José Carreras-szal, Giuseppe Patanéval és a Magyar Rádió- és Televízió Operazenekarával (42181, lásd.: Lemezismertetések.)

 

  Kora ősszel forgalomba kerül Giordano André Chénier c. operájának CBS-felvétele, Carreras-szal, Giorgio Zancanaroval, Patanéval és a magyar Állami Hangversenyzenekarral (42369), ill. a részlet-válogatás a CBS-Turandotjából is (42168). Idén felveszik és 1988 tavaszán, ill. őszén jelentetik meg Bartók A kékszakállú herceg várac. operáját magyarul Samuel Ramey-vel, Fischer Ádám vezényletével és a magyar Állami Hangversenyzenekarral; ill. Ponchielli Giocondáját Placido Domingoval, Ramey-vel, a Magyar Rádió- és Televízió Operazenekarával, Patané irányításával.

 

  Szükségtelen megjegyezni, Marton Éva magyar gyökerei nagyon erősek maradtak és minél több magyar zenét szeretne énekelni. 1978-ban a Scala első, magyar nyelvű Kékszakállú-előadásában lépett fel. Jövőre koncerteken szólaltat meg és lemezre vesz Bartók-dalokat, Kocsis Zoltán magyar zongoraművésszel. A magyar akcentusával így viccelődött: „Szerették volna a Metropolitanben, ha fellépek A denevérben. Az angol és a német akcentusom olyan mulatságos és mérges vagyok, amikor az egysorosakat és a kétértelmű kifejezéseket még hatásosabban mondom.”

 

  Egy közeli asztalon olyan folyóiratot rakott félre, amely hatvanas évekbeli Magyarországról ír. „Ismerem az embereket. Ez a jelenkor történelme. Mindent tanultam az iskolában – politikatudományt is. Tehát láttam a marxizmust. Most szívesen látom a kapitalizmust. Azt gondolom, a nyugaton élő embereknek nem ugyanazok a kilátásai, mint nekünk. Nem látják, miként tud egy ideológia lecsúszni olyan alacsony szintre és használhatatlanná válni, hogyan gyilkolnak meg középszerű emberek egy jó eszmét. Én ezt láttam és most a másik oldalt látom.”

 

  Marton Éva gyermekeinek mindeddig könnyebb életük volt: Zoltán egyetemre megy, Diana a lovakat és a tervezést szereti. Zongorázik is – „egy kis Mozart, csak a saját örömére” és elmondja az embereknek az édesanyja bánatát, hogy nem lehet énekes, mert nincsen elég legátója. Marton Éva szerint: „Dianának mindene megvan otthon és ez nem jó neki. Ha van valami, ami után sóvárog az ember, megy és megpróbál mindent, hogy elérje. Ha mindent készen kap, nem teszi ezt. Ezért vannak a mai generációnak problémái – mert nem tudják, hogy mit akarnak. A mi generációnk más volt. Ezért vagyunk erősebbek.”

  Marton Évát testi és akarati állóképessége mindezidáig nem hagyta cserben.