Mindent, de lassan

Közzétéve: 
1983. február

A drámai szoprán Marton Éva biztos lábakkal áll a földön, így mássza meg a csúcsokat (Thomas P. Lanier)

 

A Central Park déli részén található lakosztályában így utasítja vissza a kora felől érdeklődő kérdést: „Miért fontos ez?” A hangsúly egészen lágyan árnyalt (mintha Hildegard Knef és Gábor Éva előnyös kombinációja nyilvánulna meg), de szemeinek csillogása mintha a szerencsétlen kérdező gondolatainak mögöttes értelmét szántaná fel – ha nem ezt jelentené az érzéki ajkainak sarkából felkunkorodó mosoly finom utalása is. A halvány mosoly egy nemes harcra felkészült nőről árulkodik. Melegszívű, kíváncsi, jó természetről, ami óvatossággal párosul. Ugyanakkor a diplomáciai szabályok betartását, a saját magánszférájának védelmét is kifejezi.

 „Először is, az utcán nem kérdezősködnek ilyenekről, ezt akármelyik nő tanúsítani tudná. Másodszor, én egy művész vagyok és bizonyos dolgok csak rám tartoznak. Büszke vagyok a gyönyörű hajamra, a két gyermekemre, a csodálatos férjemre és a munkámra, de ha én egy művész vagyok, akkor a koron nem fontos mások számára. Akkor kivégeztük a témát, rendben?” Az igen magas, impozáns termetű, kékeszöld, tüzes szemű nő így folytatja: „Bocsásson meg, a színpadra nem a születésnapomat, hanem a hangomat viszem és más kiadványok foglalkoznak ilyen kérdésekkel. Háziasszonyoknak, fodrászoknak, takarítónőknek  vannak ezek a kiadványok, nem az Opera News olvasóinak, remélem.” Győztesen nevet, hogy sikerült megtalálnia hídfőállását.

  Innen már gördülékenyen indul a beszélgetés. Ellazul a méretes dívány elegáns díszpárnáján és mosolyogva válaszol a kevésbé felkavaró kérdések sorozatára.

 „1977 óta Hamburgban élek. Előtte 5 évig Frankfurtban laktam. Német útlevelem van. A férjem nevét továbböröklő fiam, Zoltán 16, a lányom, Diana 8 éves. A férjem sebész és sokat dolgozik, de néhányszor elkísér az útjaimra. Nem sokkal idősebb nálam és ha érdekli, van egy kutyám.

 „Van honvágya a szülővárosa, Budapest iránt?” „Nem tudom, mit jelent a „honvágy” 1983-ban. Honvágy a város, az emberek, a Duna iránt – nem tudom. Olyan elfoglalt vagyok, az életem annyira teljes a csodálatos családommal és a pályafutásommal, a világ összes nagy operaházában éneklek. Becsületesen azt tudom mondani, nincs honvágyam és nemcsak most. Talán a jövőben lesz, ki tudja. Egyesek talán azt gondolják, nem helyes, hogy ilyet mondok, de vallom, mindig helyes megmondani az igazat.”

  Az ígéretes drámai szoprán operai pályafutását egy koloratúraszereppel, az Aranykakas Shemakma királynőjével kezdte 1968-ban a budapesti dalszínházban. Az igazi debütálásnak azonban Szokolay Hamletjét tartja, amelyben a Színészkirályné prózai szerepét alakította. A zene világával zongoristanövendékként kezdődött a kapcsolata. „Egy csodálatos tanárnőm volt, Bartók Béla tanítványa, akinek én örökké hálás leszek. Három évig zongoráztam, de nem volt sok türelmem, a magabiztosság vagy a tehetség vitt előre. Másrészt, többen mondták, csodálatos hangom van, ezért 14 éves koromtól inkább énekelni tanultam. Népdalokat és iskolásgyermekeknek való kamaraoperákat szólaltattam meg, 2 évig a Magyar Rádió Gyermekkórusában is közreműködtem. Ekkor még csak egy oktávon belül énekeltem, nem mentem sem magasabbra, sem alacsonyabbra. Később a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytattam a tanulmányaimat, ahol az olasz nyelvet is felvettem. A németül nem tanultam, amíg nem mentem ki Németországba.”

  „A családom szűkösen élt a háború után, ezért 15 éves koromig nem volt lehetőségem eljutni operaelőadásra. Egy évvel vagy kevéssel később rá az első opera, ami igazán mély benyomást tett rám, a Lohengrin volt. Azonban követtem a rádióközvetítéseket és számos lemezt hallgattam meg. Akkoriban sokfelé kalandozott az érdeklődésem: éneklés, színjátszás, tánc. Igazán nem tudtam még, melyik lesz az én utam.”

  Végül az éneklést választotta, ami több mint három éves budapesti operaházi tagság után 1972-ben Frankfurtba vezette el. „Christoph von Dohnányi A Rajna kincse Freiájaként hallott, amit magyarul szólaltattam meg és felajánlotta Alice Ford szerepét a Falstaff frankfurti bemutatóján. Ugyanabban az évben kötöttem első szerződésemet a Firenzei Maggio Musicaléval is, ahol a Tell Vilmosban énekeltem Riccardo Muti vezényletével – nem különösebben rossz vagy jó, de meghatározó gyakorlat volt olasz operát énekelni Olaszországban.”

  Öt éves frankfurti tagsága alatt Marton Éva más városokban is fellépett, Marseillesben, Brüsszelben, Berlinben és a Bécsi Staatsoperben az Anyegin premierjén Tatjánát alakította. Nehéz, de megtérülő évek voltak azok, mert a teljes repertoáromat fel tudtam építeni. Egy túlfeszített évben például nyolc operát tanultam meg, köztük az Aidát, Az álarcosbált, A végzet hatalmát, A nürnbergi mesterdalnokokat, mindegyiket az eredeti nyelven. Terveztem már elköltözni Frankfurtból, azonban szerencsés voltam, hogy Dohnányi hamburgi főzeneigazgató lett és felajánlott előadásokra szóló szerződéseket és hála Istennek, engedett, hogy szabadon vállaljak vendégszerepléseket.”

  „Bayreuthban 1977-ben és 1978-ban Erzsébetet és Vénuszt énekeltem a Tannhauserben. 1978-ban debütáltam a Scalában, A trubadúrban Zubin Mehtával, és már ekkor bemutatkozhattam ott A kékszakállú herceg várában. Erre nagyon büszke vagyok, mert ez volt az első alkalom a dalszínház történetében, hogy magyar zeneszerző operáját eredeti nyelven adták elő. A következő évben a Scalában Toscát énekeltem Pavarottival és később az André Chéniert, Giuseppe Patané vezényletével. Mit még? Aidát a Caracalla Termáiban és Toscát Puccini városában, Torre del Lagoban.”

  „Nem említettem még San Franciscót, Chicagót és Buenos Airest, ahol a Teatro Colonban talán Az árnyék nélküli asszonyban Birgit Nilsson-nal és a Lohengrinben a pályám legnagyobb sikereit értem el. Tavaly tavasszal Tokióban Wolfgang Sawallisch zenei vezetésével formáltam meg az első Fideliomat. Amint látja, ez munka, munka, munka – és egy kis őrültség is, amikor belegondol, egy évadon belül énekeltem első Leonórámat (A trubadúr) a Scalában, az első Krysothemiszemet a MET-ben, és az első Giocondámat szintén a MET-ben. A legtöbb énekes ezeket a szerepeket először Düsseldörfban vagy Kaiserslautenben kezdi, de nekem erre nem volt lehetőségem. Ahogyan Fidelio mondja „Ich habe Mut und Kraft” (Bátorságom és erőm van.)”

  Marton Éva, bár A mesterdalnokok Évájáként 1976. november 3.-án elismerésre méltó módon debütált a Metropolitanben, majd vissza is tért az 1978-79-es évadban, a színház közönségének gyakorlatilag ismeretlen maradt, amíg fel nem gördült a függöny  1981. október 12.-én Az árnyéknélküli asszony előadása előtt. A telt házas előadásra a közönség Birgit Nilsson miatt érkezett, először énekelte a kelmefestőné feleségét a MET-ben. Amikor a legendás svéd énekesnő megjelent az első felvonás utáni tapsra, a közönség üvöltése úgy felerősödött, mintha konfettit szórtak ki volna. Az izgatott várakozással telt másodpercek után Marton Éva a Császárnő gazdag brokátdíszítésekkel ellátott köpenyében megjelent az aranyfüggöny előtt és sztár született.

   Ami Marton Éva szívében (nagy van neki), az a száján is, nem takarja el gondolatait, érzelmeit mindig kinyilvánítja. Az I. és a II. felvonásokat követő taps alatt, bizonytalanságát udvarias, jó-kolléga mosolyával igyekezett leplezni, a mű végén azonban, amikor először hajolt meg a tapsrendnél, a tapsvihar és a „Brava”-orkán könnyeket csalogatott a szemeibe és szája fénylő mosolyra nyílt. Extatikusan térdre ereszkedett.

  „Az est egyik csúcspontja az volt, miután sokszor énekeltek korábban Az árnyék nélküli asszonyban Nilsson-nal, megkapta az ő dedikált zongorakivonatát. Nekem Ő a legjobb Kelmefestőné – Birgit mindig a saját árnyékával harcolt. Kivételes. Nincsenek ilyen egyéniség többé. Párat meg tudunk nevezni – például az elődömet, Leonie Rysaneket, aki sok-sok éven át egyedülálló volt a Császárnő szerepében. Szépnek találom, amikor egy művész visszaadja egy szerepét és van egy másik ott, aki kész elvállalni és tovább vinni a hagyományt. Ilyen nem történik gyakran – ez egy lehetőség, s ezért olyan csodálatos, amikor bekövetkezik.”

  „Hogy fejezzem ki teljesen, mit jelentett az az este? Pontosan tudtam, ki énekelte a szerepet előttem. Pontosan tudtam, hogy az én időm eljött. Pontosan tudtam, hogy élhetek ezzel a lehetőséggel. Pontosan tudtam, milyen tudás áll mögöttem és mit teszek. Amit nem tudtam, az az, a közönség hogyan fogad el majd. Nem voltak itt barátaim, nem vettem 200 vagy 300  jegyet, hogy odaadjam felbérelt klakknak. Fontos volt ez az este, mert megmutatta a mértékét, milyen messziről jöttem és milyen erős vagyok.”

  „Az utolsó Árnyék nélküli asszony alatt mindannyian készenlétben voltunk a függöny felgördülése előtt a II. felvonásban. A padlón Birgit lábainál térdeltem és hirtelen ezt mondta: „Azon gondolkodok, milyen jó szerep lenne neked.” Képzelje el, Birgit azon gondolkodott, mi jó nekem. „Melyik?” Kérdeztem. „Turandot – ezzel csináltam karriert.” „Nagyon köszönöm, Birgit, de gondolod, hogy meg tudom csinálni? „Biztosan!” – válaszolta és a függöny felment.

  Kedvenc szerepek? „Oh, nehéz megmondani. Sok hősnő van, amit szeretek, de ha azokra a figurákra gondol, amelyek ajtót nyitottak, a Császárnét és Toscát mondanám. Gyakran beszélnek arról, milyen nehezek bizonyos szerepek, ezek valóban nem könnyűek. El fogom mondani a kedvenc szerepemet is, de ez még egyenlőre csak álom. Szeretném megformálni Ariadnét, de úgy, hogy eléneklem a Komponistát és mellőzöm a Primadonnát, mert nem tudja olvasni a hangjegyeimet. Akkor én, mint Komponista előlépek és eléneklem Ariadnét. Ha lenne egy rendező és ez lenne az elképzelése – én kész vagyok rá. Teljesen meg vagyok őrülve Straussért. Talán a két kedvenc operám Az árnyék nélküli asszony és az Ariadné Naxos szigetén. Az Egyiptomi Heléna nincs ezekkel egy szinten, de az Elektra még hatásos. Az Arabella is szép, a Salome is érdekel. Tervezem koncertszerűen elénekelni, de nem gondolom, hogy színpadon megfelelő lenne a számomra.”

  Marton Éva ismerkedik az Egyesült Államokkal és angolul tanul, naponta nyelvórákra jár.

„Az emberek itt igazán szabadok. Azt gondolom, több lehetőségük van sikereket elérni, mint Európában. Egy ilyen valóban fiatal országnak, úgy találom, mennyiségi mércével mérve is jelentős kultúrája van. Minden művészetet a legjobbak képviselik. Természetesen, nem élnék New York-ban. Vidéki ember vagyok, egy paraszt. Csodálatos házban lakom Hamburgtól 20 percre, a kertet szívesen gondoznom, ha a lehetőségem engedi. Szeretem felvenni a tornanadrágot és futni a madarak között. Néha egy hernyó kúszik ki a növényből és arrább teszem, az csodás. Aztán jön egy szomszéd. „Hogy van, Frau Marton? Hol voltál ez alatt az idő alatt?” Akkor el kell mondanom mindent. Sört iszunk kinn a napon, a gyerekek játszanak. Van szaunánk, belső fürdőmedencénk, ezért még télen is tudunk úszni, továbbá bár, nagy holland konyha szép régi cserepekkel, ahol örömmel főzök a vendégeknek. Pompás gesztenyefák vannak a kertben. Teljesnek érzem magam, amikor otthon vagyok.”

  „Ezt nem csinálhatom New York City-ben, talán a Long Island-on. Feltételezem, mindenhol bármeddig tudnék élni, amíg van zöld, napfény és állatok. Istenem, mennyi őrült ember sétál az utcákon itt. De ezt a várost lenyűgözőnek találom, annak ellenére, hogy elgondolom, mennyi toalettet öblítenek le percenként ezekben a felhőkarcolókban.”

  „Mindez nem lényeges, amikor azt gondolom, mennyire boldog vagyok most, mert elértem azt a pillanatot, amiről 15 éve álmodtam – egy igazi sikerre a Metropolitanben. Olyan volt, mint egy régi könyvben vagy egy filmben. Mindenki kérdezte, „Ki ez a Marton?” Nem volt előzetes hírverésem, nem volt semmilyen Schweinerei (piszkos üzlet) és csak egy lemez állt a hátam mögött, a Violanta. Amikor az emberek itt felismerik, valami jó, akkor élvezik és ujjonganak, mint az örültek. Ez sokkal izgalmasabb, mint az Állambirodalom Épülete vagy egy 20.000.000 dolláros házikó a felhőkarcoló tetején – ez az, amit New York, Amerika jelent a számomra. A rajongóimtól leveleket kaptam, „Oh, mennyire szükségünk van rád, kérünk, gyere vissza!” Ez tetszik – az emberek szánnak rá időt, hogy leüljenek és kifejezzék az érzelmeiket.”

  Marton Éva sikerének titka a kommunikáció. A hang nagy, csillogó és tudatosan kontrollált. Valószínűleg neki van ma a legsötétebb mellhangja, ezzel olyan végletekig fokozott izgalmi állapotot képes előidézni, amely tabuvá vált az utóbbi időben. Emellett a felső regisztere is erős fizikumot mutat és hatalmas terjedelmű. A szerepformálásban a legadekvátabb tradicionális stílust képviseli, mégis sok egyéni vonással rendelkezik, s ez ideális a nem-hétköznapi hősnőkhöz, amelyeket megszemélyesít. Szoborszerű egyéniség, igazi primadonna, de nyitottsága, nagylelkűsége és természetessége megteremti a közvetlen összhangot a művészetében.

  „Az első alkalom, amikor nem mindennapi ünneplést éltem át 1977-ben, Marseille-ban volt. Toscát énekeltem és az előadás után olyan sok ember vett körbe, hogy a rendőrség megérkezéséig nem tudtam elhagyni a színházat. Hosszú éveken át keményen és becsületesen dolgoztam, hogy ilyen elismerést érjek el. A magas izgalmi hőfokon azt mondtam magamnak, maradj nyugodt, maradj, aki voltál. És ezért én folytatom a munkát. Több mint 40 szereppel a repertoáromban, 4 nyelven, néha azt gondolom genug (elég), de akkor jön Fedora, csodálatos szerep és most Gioconda. El kell kezdenem dalesteket adni, de mikor van időm megtanulni teljesen azt a repertoárt.”

  Az elkerülhetetlen kérdés is felmerül: „Természetesen nehéz a karriert és a családot összeegyeztetni, de az esetemben ez nem olyan szörnyű. Szerencsés vagyok, hogy van egy férjem, akit nagyon érdekel a munkám és csodálatos gyermekeim. Velem jönnek, amikor lehetséges, mint nyaranta Salzburgba. Amikor Rómában voltam, a gyerekek is jöttek és látták azokat fantasztikus látnivalókat, amelyeket én az ő korukban csak könyvekből ismertem. A családomat vittem magammal Manilába is, ahol Marcos elnök és felesége vendégei voltunk. Hány gyereknek vannak ilyen tapasztalatai? Az én gyermekeim valamennyire átlagosnak mondhatóak, nem színháziak, de Zoltán dobol egy együttesben és Diána szeretne komolyabban zongorázni. Sok könyvet olvasnak. Büszke vagyok rájuk, és igen jól viselik magukat, ha társaságba viszem őket.”

  Marton Éva Heinrich Éva néven született és zeneiskolásként vette fel a férje nevét, az édesanyja rosszallása ellenére. „Mi lesz válás esetén?” „Soha!” – jelentette ki az elszánt lány, aki másnap a tanárjának is elmondta, hogy a következő naptól Marton Évaként folytatja a pályáját. Elégedett, hogy így tett.

  „Mostanáig nem sok nagy rendezővel volt lehetőségem dolgozni. Nem volt sok bemutatóm, legtöbbször néhány próbával álltam be egy produkcióba. Ritkán próbálhattam ki igazán egy szerepet – majdnem mindig a színpadon, az előadások alatt érlelődött tovább a jellemábrázoló képességem. Egy kiváló rendező Németországban mégis azt mondta, a színpadon jó vagyok, mert a játékom szerves egységet képes az énekléssel.

  „1977-ben Bayreuthban alkalmam nyílt Götz Friedrich-hel dolgozni. Közös munkánk Münchenben a Toscában és Hamburgban, egy csodálatos Manon Lescaut-ban folytatódott. Megmutatta nekem, mit csináljak, mit ne csináljak és hogy lehet mélyen a szerepben gondolkodni. Más rendezők nem mentek olyan messze. Nem szeretem azokat a rendezőket, akik pontosan megmondják, melyik ütemnél hogy mozgassam bizonyos ujjamat. Természetesen kell lenni egy átfogó koncepciónak és az irányítónak ugyanannak kell maradnia, hogy a kollégákkal zökkenőmentesen dolgozzunk együtt. De szükségem van szabadságra az improvizáláshoz, hogy kisebb dolgokat időről időre különbözőképpen csináljak. Ez a fejlődés egyetlen útja.”

   Marton Évának különösen nehéz szerepei Strauss Helénája és a Fidelio Leonórája. „Amikor a Fideliót éneklem, ez 200 százalékos koncentrációt jelent a számomra. Képességeim végső határait kell kiaknáznom. Korábban nem éreztem ezt az érzést, amikor Toscát, Manon Lescaut-ot, vagy a Császárnét személyesítettem meg, de most, amióta énekeltem a MET-ben Az árnyék nélküli asszonyban, az összes szerepemnél ugyanez a nyomás feszít. Szörnyű gondolat, de ilyen egy művész élete – egy rövid élet, de senki sem csinálhat túl sokat ez az alatt az arasznyi ideje alatt, ezért mindannyian csak reméljük, hogy nem leszünk elfelejtve.”

  „Nagyon lényegesnek tartom, ha egy szerepet megkapok, 5 vagy 6 előadást éneklek egy blokkban, aztán szünetet hagyok és egy másik szerepre térek rá. Az, hogy egyik este Aida legyek, a következőn Elza, nagyon rossz. Természetesen, amikor pályám elején leszerződtem társulati tagként, ez volt a gyakorlat, de így egy művész nem mutathatja meg a legjobb formáját. Sok évig számtalanszor alakítottam Donna Annát és a Grófnét énekeltem. Mozart különösen nehéz más repertoárral együtt, ezért nem akartam énekelni tovább ezeket a szerepeket – talán a jövőben, nem most.”

  Mi játszódik le egy énekes agyában a percekig tartó taps alatt, mint például a Giocondában, a Suicidio!-nál tavaly ősszel? „Elestem, vrrrrrrm, mint egy fa. Megpróbáltam a következő frázisra gondolni, de az agyam teljesen kihagyott.  Amikor véget ért a taps, a következő sort már helyesen tudtam, Gott sei dank! Az volt az első alkalom, hogy Giocondát énekeltem. Nem újdonság, amit Boito maga gondolt erről a szörnyűséges szövegről, mit tudnék erről mondani. Azonnal a kezdetektől nagy nehézséget okozott, hogyan tegyem hihetővé ezt a szerepet. Ha én nem hiszem el, hogy tudom bemutatni a közönségnek? Ezért megpróbáltam találni valamit, ami alkalmazható és rájöttem arra, milyen gyötrődés egy másik embert jobban szeretni, mint ahogyan ő viszontszeret. Nem a saját példámról beszélek, mert Zoltán az első férfi volt az életemben és a kezdetektől mind a mai napig nagyon szerelmes vagyok bele.

  Dr. Marton Zoltán itt egy pillanatra közbeszól és elmesélte a találkozásukat, amikor ő még az orvosi gyakorlatát végezte: „Panaszkodva jött a gyomorfájása miatt” – így emlékezik „Éjszaka 2 óra tájban félálomban voltam, valaki benézett és én gyorsan felkeltem. Később, reggel 8 körül már felmentem hozzá. Az édesapja vonakodva engedett be. Itt volt ez a mezítlábas lány, könnyű hálóingben, vörös hajzuhataga beborította a párnát és mondtam neki, csak gyomorrontása van, nem vakbélgyulladása.”

  A szemüket becsukják és mosolyognak. A szoprán folytatja: „Mindenesetre, mint mondtam, általános, hogy a nő elvárása nagyobb. Gioconda esetében egy csinos, vonzó lányról van szó, Enzo szereti őt, de csak bizonyos mértékig, nem partner egy Grimaldo számára. A  mintaképem ebben a szerepben, mint általában az olasz szerepeim többségénél, Anna Magnani. Természetes, Gioconda nem éri el Tosca szintjét – csak utcai énekes, egyszerű és rokonszenves. Olyan szerepről van szó, amit felvonásról felvonásra lehet felépíteni. Az utolsó felvonásban már majdnem Tosca, de egyes pillanatok szinte megkövetelik az expresszív kifejezést és a temperamentumos kirobbanásokat.”

  „Szeretem Puccini zenéjét és a verismot. Az olasz opera csaknem olyan közel áll hozzám, mint a német. Amikor Wagnert, Strausst vagy Verdit éneklek, úgy érzem, mintha hajó lennék a zene és a karmester hullámain, de amikor Fedorát vagy más verista szerepeket, magam vagyok a hullám.

  Mint bármelyik szárnyait bontogató sztár, Marton Éva sem naivitással áll a pályájához. Tudatában van, kiknek a nyomdokában halad, Flagstadtok, Milanovok, Callasok és Tebaldik vannak előtte. „Összességében nekik nagyobb stílusismeretük volt és többet nyújtottak, mint 1983 énekesei, de ma vannak más követelmények is, mint az őszinteség.” Mindent tud a reklám, a lemezek és a TV manapság elkerülhetetlen veszedelméről is.

  Tudja azt is, az opera-business manapság előnyben részesíti a fiatal énekeseket az érettebb művészekkel szemben, akiket az élettapasztalatuk predesztinál arra, teljesen eleget tegyenek a nagy szerepek követelményeinek. A körültekintés szükségességét is felismeri: „Nem kritizálhatok senkit.”

  „Valaki a MET igazgatóságától, nem mondom meg a nevét, megkérdezte tőlem: „Mit szeretne itt énekelni?” A válaszom az volt: „Mindent – de lassan.” Engem ez az egyik kedvenc viccemre emlékeztet. Két bika áll a dombon, egy fiatal és egy öreg. Lenéznek a völgybe, ahol sok tehén legel. A fiatal bika azt mondja: „Én lemegyek, lerohanok és magamévá teszem őket.” Mire az öreg bika: „Ne rohanj, feljönnek azok maguktól is.”

Ez az alapja repertoár- és karrierépítésemnek és ez életem filozófiája.

Média: 
Operanews