Operák és operációk: a Marton-házaspár kalandos élete

Published

Marton Éva a XX. század legnagyobb magyar szopránja. Páratlan karrierje azonban páros teljesítmény, a hangi-színpadi kvalitás mellett ugyanolyan szerepe volt benne sebészorvos férje menedzseri munkájának és logisztikai képességének, zenei ráérzéseinek és a család összetartásában nyújtott segítségének. Gyönyörű, ám mértéktartó budai otthonukban Marton Évával és Dr. Marton Zoltánnal beszélgettünk: a házaspár egymás szavába vágva, megkapó őszinteséggel mesélt fordulatos életükről és házasságuk jóban-rosszban megtartó erejéről.

Kép: Páczai Tamás

– Zoli jóvoltából bepillantást nyerhettem azokba a jegyzetekbe, amelyek közös életeteket dokumentálják. Csak az 1997-es esztendő eseményeit átlapozva is szédítő volt olvasni a fellépések, utazások, találkozások végtelen sorát. Hogy lehetett ezt a rohanást bírni?

Éva: Csakis Zolival! Nélküle bizonyos, hogy nem lehettem volna az, aki lettem (rámutat a falakon függő rengeteg kitüntetésre, elismerésre), ő életemben a biztos pont, a támasz.

Zoli: Az én szerepem elsősorban a logisztika volt, mindig öt évre előre megvolt a naptáramban, hogy mi fog történni, semmit nem bíztam a véletlenre, és mindenben támogattam Évát, hogy maximálisan tudjon teljesíteni a színpadon. Bár sosem tanultam ilyesmit, sebészi munkám mellett impresszáriója, titkára voltam, és figyeltem arra, hogy a gyerekek ne szenvedjenek hátrányt az életritmusunk miatt. Harminc éven keresztül napi négy-öt órát aludtam…

– Mennyire szokványos a művészvilágban, hogy valaki a férje nevét használva lesz híres énekesnő, és hogy egy házaspár ennyire együtt lélegzik?

Éva: Egyáltalán nem az.

Csodabogaraknak számítottunk, hisz sokkal jellemzőbb ebben a közegben a párkapcsolatok ingatagsága, a partnerek váltogatása. Én viszont mindig azt mondtam: miért kellene egy Trabantba szállnom, ha odahaza vár a Rolls Royce? Számunkra épp a kapcsolatunk volt a kapaszkodó minden nehézség és minden siker közepette.

– Milyen családból érkeztetek a házasságotokba?

Éva: Egyszerű családból jövök, édesapám főszakácsként dolgozott a Bristolban, édesanyám háztartásbeli volt. Hárman voltunk testvérek; a bátyám már meghalt, a nővérem még él szerencsére. Senki nem tanult zenét, énekelni sem. Raksányi Magdolna, az iskolai énektanárnőm zeneakadémiát végzett, képzett muzsikus volt. Ő jegyezte meg először, hogy szép a hangom, kezdjek el szolfézsra járni és zongorázni. Hét-nyolc évesen magam iratkoztam be a Mester utca 19-be zenét tanulni.

– Mármint nyolcévesen egyedül intézted a beiratkozást?

Éva: Bizony, egyedül kopogtattam be Bíró Kató igazgatónőhöz, hogy szeretnék zongorát tanulni. Már megvolt a felvételi, de makacsul mondogattam, hogy engem a tanító nénim küldött. Valami megfoghatta abban a fogatlan, copfos kislányban, aki voltam, mert beadta a derekát. Az igazgatónő egyik utolsó növendéke volt Bartók Bélának, sokat köszönhetek neki. Tőle tanultam: ha bárki odajön hozzád, segíts, mondj mindig őszinte véleményt, és karold fel, ha tehetséges!

 

Éva nyolcévesen

Éva nyolcévesen

Hetente kétszer zongoráztam, szolfézsra jártam. Közben elkezdtem énekelni, Gödri Kató volt a tanárom, neki is sokat köszönhetek. Kristálytiszta hangmagasságom volt háromvonalas F-fel. Hogy a tehetség mit jelent, csak később ismertem fel, amikor már lett összehasonlítási alapom. Nagyon szerettem szerepelni, sosem voltak gátlásaim. Aztán jött a mutálás, elment a hangom, így belevetettem magam a röplabdázásba. Azt sem tudtam félszívvel csinálni, ifjúsági válogatott lettem.

Egy év után aztán visszajött a hangom, de nem az a magasság, ami korábban volt, egy oktávra szűkült le, innen kellett újra visszadolgozni sok keserves gyakorlással.

Eközben a sportot sem hagytam abba és faltam a könyveket, minden héten kilenc kötetet cipeltem haza a könyvtárból. Érettségi után nem vettek fel a Zeneakadémiára, azt mondták, éretlen vagyok. Nyolc hónapig anyacsavarokkal kellett foglalkoznom, aztán sikerült a második felvételim. 19 éves voltam ekkor, de nem értek véget a nagy változások, mert rövidesen megismertem Zolit.

– Hogyan jutunk e sorsfordító pontig a férj oldaláról?

Zoli: 1938-ban születtem, apám orvos volt, édesanyám nekem is háztartásbeli. Két öcsém volt, sajnos, egyikük már nem él. ’44 nyarán a Budapestet fenyegető orosz ostromzár elől Szombathelyre menekültünk anyámmal. Apám katonaként Ukrajnából jött hazafelé, aztán Szombathelyen a német kórház vezetését bízták rá. Amikor a németek kivonultak, mehettünk volna velük, de a szüleim nagyon szerették a hazájukat, nemet mondtak a hívásra. Aztán apámat németbarátság miatt meg is vádolták, és három évre Kemenessömjénben kapott csak lehetőséget, hogy orvosként dolgozhasson. Innen Győrbe kerültünk, apám körzeti orvos lett, aztán a győri kórház igazgatója. Híres elődje, Dr. Petz Aladár lakásában laktunk. A takarítónők olykor feljelentették, ha felrótta, hogy nem elég tiszta az intézmény, ilyenkor el is vitték, két nap után kiengedték. Ilyen volt a korszellem akkoriban… Aztán a vagongyár üzemi főorvosa lett, én akkor kezdtem az ETO kölyökben focizni és teniszezni. Innen hívták őt a Statisztikai Hivatal Egészségügyi Osztálya vezetőjének, kaptunk Budapesten lakást, és az elitnek számító Eötvös József Gimnáziumba iratkozhattunk be.

 

Zoltán családi fotója 1945 júniusából, Gyuri öcsém, Édesanyám, Valéria az egy hónapos Tamás, Laci bácsi, apám öccse, ​​​​​​​aki segített nekünk Szombathelyen és hátul én állok hétévesen

 

1956-ban érettségiztem, aztán az orvosira mentem. Októberben megszerveztük az egyetemi diákszövetséget, a MEFESZ-t, a forradalom kitörése után a gyógyszertárakat őrző egységet is mi hoztuk létre. November 2-án pénzt dobtunk fel, hogy a 36 órás orvosi műszakot ki csinálja – egy másik fiú „nyert”, többet nem is találkoztam velük. Nekünk szétlőtték a házunkat, majd az épületben lévő üzletet felgyújtották az oroszok. Az éppen arra járó tűzoltóknak sikerült eloltani. Egy házban lakó orvossal éjjeli tűzügyeletet tartottunk. Egyszer csak a pincénkbe, ahol voltunk, az ablakon át egy tank is bedugta a csövét, ott néztünk szembe vele. Túléltük. Érdekes, hogy ennek a doktornak az unokája lett később Pavarotti titkárnője, ezért tudott Luciano mindent rólunk, magyarokról. Ilyen kicsi a világ! A házunkat renoválni kellett, mi addig a Kilián Laktanyában laktunk nyolc hónapig, egyetlen szobában öten; a földön, matracon aludtunk. Közben fociztam a Statisztikában, de az NB1-be már nem mentem, mert orvos akartam lenni. Édesapám a VIII. kerületben éjszaka ügyelt, én is elkezdtem neki besegíteni, végzésem előtt kijártam betegekhez is, hadd aludjon szegény, mert szívbeteg volt.

– Hol és hogyan találkoztatok? 

Zoli: 1963. július 7-én vasárnapról hétfőre virradó éjszaka fél négykor jött a gyorsvonat, ami elütött: egy vörös hajú amazon képében érkezett.

Rövid, zöld szoknya, fenékig érő haj. Mondtam magamnak, hogy „na, Marton, most légy erős!” Ott feküdt a vizsgálóasztalon egy szál bikiniben egy gyönyörű, húszéves nő, Éva.

Megvizsgáltam, vakbélgyulladása biztos nem volt, a gyomorgörcse, ami miatt jött, a kezelésre elmúlt. Beteg nem jött, és mi másfél órát beszélgettünk, mintha évek óta ismernénk egymást.

Éva: És én mennyire nem tudtam akkor, hogy ilyen jó nő voltam! Tényleg úgy beszélgettünk azon a hajnalon, mintha mindig is ismertük volna egymást. Az első férfi volt az életemben, nagyon tetszett, imponált a magabiztossága és az, hogy mindig mindenkivel szót tudott érteni. Sokat hülyéskedett, de mindig volt mélysége is a mondandójának. Később, a legnehezebb dolgokat is úgy tudta bebugyolálni, akár családi, akár munkával kapcsolatos problémák voltak, hogy az nem fájt nekem soha.

Ha valami nem sikerült, mindig azt mondta, nem tudhatjuk, mitől menekültünk meg. Ez az életszemlélet sokat segített életünk során.

Zoli mindig mosolygott, mindig megnevettetett: olyan volt, amikor belépett az életembe, mint a napsugár. Másnap eljött hozzánk megkérdezni, hogy van a beteg, és emlékeztetett a megbeszélt randinkra a Szentkirályi utcába, a Kati Presszóba, ahol aztán még vérszerződést is kötöttünk. Szó szerint! Két hét után aztán odaállt apám elé, hogy el fog venni. Így kezdődött.

– Egy fiatal orvos, hogy lett egy operaénekesnő mentora, honnan értett a zenéhez?

Zoli: Szerettem a zenét, mégsem tudom, honnan volt érzékem hozzá, talán adomány. Sosem tudtam énekelni, de a hallásom jó. ’68-ban a családi vacsoraasztalnál kijelentettem: 1981-re világsztárt csinálok Évából. Szüleim hitetlenül néztek rám, azonban Éva hitt nekem. Azt is világosan láttam, hogy ehhez ki kell mennünk külföldre, mert a szint, ami itt volt, nem lenne elég.

Tíz év kellett, hogy befusson Éva – ez tűnhet túl hosszú időnek is, ám mindig kiderül, hogy aki hirtelen ível fel, nem tud a feladatokra megérni, és hullócsillaggá válik.

Éva: Idehaza diploma után nem vettek fel elsőre az Operába, aztán igen, de mégis úgy éreztem, nem számolnak velem. Aki látott bennem fantáziát, az elsősorban Zoli volt, még a saját anyám-apám sem hitt bennem ennyire. Kellett az a tíz év, hogy megtanuljam a repertoárt. Lépésről-lépésre építkeztem, Zoli nem engedte a haknizást, tudatosan tartottuk a minőséget. Sokakkal ellentétben engem nem a lemeztársaságok, hanem a közönség előtti sikerek juttattak magasra, aztán kezdtem el felvételeket készíteni. Becsülettel küzdöttem a sikerért, nem ágyakon keresztül vagy lemezcégek farvizén. Mindebben Zoli segítsége, előrelátása és maximalizmusa felért azzal, amit én csináltam a színpadon. Mi valóban ketten vagyunk egyek, a sikereinkben is ugyanúgy szétválaszthatatlanul benne vagyunk, összekeveredtünk, mint a vérünk annak idején a Kati Presszóban…

Esküvő a Jézus Szíve templomban 1965. szeptember 4-énEsküvő a Jézus Szíve templomban 1965. szeptember 4-én

 

– Mikor házasodtatok össze, és hogy folytatódott a közös élet?

Zoli: 1965-ben esküdtünk, rá egy évre született fiúnk, Zoli. Egy 5x4 méteres szobában laktunk a József körúton, apám rendelőjében a kicsivel együtt. Éva ’68-ban végzett, és még három évnek kellett eltelnie, hogy Frankfurtban Christoph von Dohnányi hívására elénekelje a Grófné szerepét Mozart Figarójából. Ez volt az első külföldi utunk, az előadás szünetében már szerződtették is volna tagnak, és ekkor kezdődött a csiki-csuki a magyar minisztériummal…

Éva: Zolit a következő produkcióra, Verdi Falstaffjára már nem engedték ki. Aztán Firenzébe hívtak, és oda sem akarták engedni. Megállapodtunk, hogy egyedül nem megyek, és lemondtam az előadásokat. Az akkor már világhíres Riccardo Muti karmester az olasz külügy bevonásával kínos helyzetbe hozhatta a magyar kultusztárcát, mert az utolsó pillanatban Zoli mégis megkapta a vízumot. Van egy fotónk, a Skodánk mellett állunk az induláskor…

 

1972 májusában, indulás előtt Firenzébe, a József körúton

 

Zoli: Zuhogó esőben mentünk, Klagenfurt előtt a viharban az ablaktörlő is elromlott. Éva kézzel mozgatta végig egy alkatrész csavargatásával. Kalandos út volt, és amikor este végre megérkeztünk, a Skoda kilehelte a lelkét. De jobbra ott volt a színház, balra a panzió, és amikor hullafáradtan elfoglaltuk a szobát, töltöttem egy sört magamnak, leültem, és a szék darabokra tört alattam. Évával akkorát nevettünk kínunkban, hogy máig hallom… Ez jelképes volt, mert így kezdődött a nemzetközi életünk: Éva elcsigázva az állandó tanulástól, de esténként hatalmas sikerekkel, én meg még sokáig a földre huppanva, ám az italom nem engedtem kilöttyenni – és a jókedvünk se hagyott el minket, pedig nem volt könnyű.

1972-ben aztán Éva és a kis Zoli megkapta a vízumot Németországba, nekem megint nem akartak adni, végül mégiscsak sikerült. „One way ticket” -et váltottunk, mindenünk befért két csomagba. 50 márka, két bőrönd és a kisgyermek, így indultunk el.

1975-ben Éva már a New York-i Szent Patrik-katedrálisban énekelt, olyan könnyedséggel és olyan gyönyörű melizmákkal, hogy meghívást kapott a MET-be…

– Milyen érzésekkel hagytátok el Magyarországot?

Éva: Muszáj volt mennünk, hajtott a bizonyítási vágy. Különben is, amikor Lukács Miklós operaigazgatótól életemben először és utoljára kértem pár percet, hogy megkérdezzem, mit tervezhetek, elővett egy kockás kis füzetet, és én rögtön láttam, hogy a nevem mellett a lap teljesen üres. Hiába énekeltem kisebb és nagyobb, sőt, már nehéz szerepeket is, komolyan nem számoltak velem. Szopránok hosszú sora állt előttem, és a ranglétra miatt ez nem sok jót tartogatott számomra.

Zoli: Tudtuk a célt és együtt voltunk. Más nem számított. Nekünk abban az időben a haza a családunk volt, és azzal az érzéssel szálltunk le a frankfurti repülőtéren, hogy mostantól magunknak élünk. Az első hónapban Hamari Juli segített ki bennünket 400 márkával, hogy megélhessünk, mert előleget a színháztól nem kaptunk.

Az első időkben elképzelhetetlen szerényen éltünk, de szép karcsúak voltunk, Éva pedig folyamatosan tanult.

Éva: Zoli akkor is a célt nézte. Emlékszem, hívtak kisebb színházakba, de ő nem engedett. Mondtam: 20 márkánk van, ott meg sok százat fizetnek! Zoli csak annyit felelt: onnan az út a Metropolitanig nagyon-nagyon hosszú, neked Frankfurt a szinted.

– Egyáltalán beszéltetek németül?

Éva: Nem, én oroszul tudtam, meg valamit latinul és olaszul beszéltem, azt tanultam a Zeneakadémián.

Zoli: Én sem, de hónapok alatt meg lehetett tanulni. Később hallottam magamról egy anekdotát, az már az angolomról szólt, hogy milyen gyorsan javul: „Mert egy estéért Zoli már nem tízezer dollárt, hanem húszezret kér!”

– És hogy tudtátok menedzselni ezt a karriert a vasfüggöny túlsó oldaláról érkezve?

Éva: Én sosem tárgyaltam senkivel, Zoli távol tartott mindentől, egy dolgom volt, hogy felmenjek a színpadra és legjobb tudásom szerint énekeljek. Mindig vendégként viselkedtem a világ minden színházában, odajöhettek hozzám a próbára a vendéglátók, ott, ha akartak, üdvözölhettek, de én sosem kerestem őket, soha nem kuncsorogtam egyetlen igazgatónál sem. És egy alkalom sem volt, hogy ne lett volna meg az adott sorozat leéneklése után a következő szerződés.

– Zoli, mégis honnan van benned ez a menedzser-zseni?

Zoli: Nem tudom, honnan volt érzékem ehhez, akkoriban nem voltak menedzseriskolák, de valahogy a véremben volt, és valóban sikeresen tárgyaltam a legdörzsöltebb ügynökökkel és igazgatókkal is. Az igaz, hogy egy „adu ász” volt a kezemben.

– És könnyen találtál munkát?

Zoli: Akkreditáltatnom kellett a képesítésemet, később sebészi szakvizsgát tettem Németországban. Nem volt egyszerű. Bejelentkeztem a német sebésztársaság elnökénél dolgozni, de neki baleseti sebészre volt szüksége, én pedig hasi sebész vagyok. Offenbachban, Frankfurt mellett aztán kaptam egy állást egy szigorú, porosz professzornál.

Felvett, de még alig beszéltem németül, ezért az ambulanciára helyezett, ahol három műszakban dolgoztam, belerázódtam a nyelvbe is. Mindent megcsináltam. A sebész szakorvosi képesítést egy óra beszélgetés után kaptam meg, és már főorvos lehettem.

– Az éneklés és a gyógyítás közt van hasonlóság?

Zoli: Műtét megkezdődik, függöny fölmegy – műtét befejeződik, függöny lemegy. Ennyiben igen.

Éva: Na, azért a különbség jóval nagyobb! Én meghalhattam a színpadon, de aztán felkeltem és ment minden tovább, de ha Zoli hibázott volna, azon emberéletek múltak volna. És hát egy orvos mindig ügyeletben van: hányszor segített rosszulléteken temérdek utazásunk során! Egyszer, éppen a születésnapomon egy kisebb géppel repültünk reggel Hamburgból Bécsbe, amikor rosszul lett, majd eszméletét vesztette egy úr. Zoli újraélesztette, és ezzel ő vette át a parancsnokságot, Nürnbergben kényszerleszállást hajtott végre a pilóta, ott adta át a rohammentőknek. Később tudtuk meg, hogy megmenekült, én pedig este rendben elénekeltem a Staatsoperben a Turandotot. Felejthetetlen születésnapi ajándék volt Zolitól.

Zoli: De olyan eset is volt, hogy a professzoromnak egy hasi vérzésnél segítettem megtalálni a vérzés okát. A beteg nő megmenekült, és utóbb kiderült: Éva öltöztetőnője volt a frankfurti Operában, ahol ezek után még nagyobb lett az ázsiónk.

– Gyerekeket, hogy lehetett ebben a sűrű életben nevelni?

Zoli: Lányunk, Diána 1974-ben született, az Árnyék nélküli asszony bemutatója előtt nyolc héttel. A születését követően három héttel már futottam Évával az erdőben, hogy regenerálódjon. A gyerekekkel leginkább én foglalkoztam. Amikor nem dolgoztam, fociztam Zolival, mentünk úszni. Nálunk mindig a család volt az első, ha Éva éppen másik kontinensen dolgozott, napjában többször beszéltünk akkor is, és ha éppen iskolaszünet volt, repültem a gyerekekkel utána, ha kellett, Manilába, ha kellett, New Yorkba.

Mai napig alapszabály, hogy napi szinten kapcsolatot tartunk minden távollévő családtaggal.

– Születtek igazi barátságok a művészvilágban?

Éva: Zoliban megvolt minden, amit én egy embertől várhattam. Férj, jóbarát, haver. Humort, bátorítást adott, segített memorizálni – Istenem, mennyit végszavazott! –, a gyerekeim apja, kiváló orvos, akire felnéztem. Nekem a család mellett nem volt sem időm, sem kedvem másokkal csevegni. Amikor visszatértem egy-egy jól ismert helyre, New Yorkba, Houstonba, Barcelonába, mindig volt néhány kedves beszélgetőtárs, de őket csak akkor láttam legközelebb, ha újra arra vitt a pályám. Zoli szellemi társ is, együtt jártunk kiállításokra, remekül rajzol, sportoltunk együtt, annyi klassz dolgot csináltunk! Abszolút harmónia volt közöttünk! A barátaink is inkább orvosok voltak, az énekes mindig úton van, más élet az. És nem volt szükségem a fecsegésre sem: ma is nehezen megyek el mással bárhová, mert Zoli már nem szívesen mozdul ki.

Éva és Zoltán 2 év előzetes + a már letelt 54 év az életfogytiglaniból

 

– Milyen volt hazatelepülni?

Zoli: A nyolcvanas évek elejétől rendszeresen jártunk haza, Éva számos lemezfelvételt készített, és időnként az Operaházban is fellépett vagy koncertet adott. Mi mindig vissza akartunk jönni, a kilencvenes évek közepén el is kezdtünk hazajárni, tájékozódni a magyar énekesekről – és építkezni kezdtünk. 2000 óta élünk ebben a házban, mi a földszinten, az első emeleten a fiunk családja a két unokával, Zoltánnal (29) aki egy berlini bankban dolgozik, és Péterrel (26), aki az autóiparnak él. A másodikon pedig a lányunk lakik férjével és a két lányunokánkkal (12 és 9 évesek). A lányomék filmekhez terveznek kosztümöket, ruhákat.

Éva: Minden emberben kell, hogy égjen valami tűz, ha ez nem ég benned, nem érsz semmit. Zoli ezt a szent lángot táplálta bennem, mindennap. És hát ez a tűz a hazánk, a magyarságunk iránt is lobog!

– Jövőre lesztek 55 éves házasok, tehát már túl az aranylakodalmon is…

Zoli: Plusz két év edzőtábor, az sem volt akármi!

Éva: Nagyon jó volt együtt!

Nem tudom, a Jóisten mit tartogat még nekünk, de ma is nagyon jó együtt. Néha ugyan szeretném megfojtani, láthatod, egymás szavába vágunk most is. Szenvedélyesek voltunk mindig és önazonosak.

A lányom egyszer azt mondta az energiáink láttán, hogyha minket egy helyre temetnek, még harminc év múlva is mozog majd a föld!

A család. Még nincs a képen Flóra unokánk.

 

Marton Éva drámai szopránja három évtizeden át csendült fel a legnagyobb operaházakban, a New York-i Metropolitantől a milánói Scaláig. Olyan partnerekkel énekelt, mint Luciano Pavarotti, Plácido Domingo vagy Sherrill Milnes, Lorin Maazel, Zubin Mehta vagy Solti György, Götz Friedrich, Jean-Pierre Ponnelle vagy Harry Kupfer. Naptárja máig betáblázva: énekversenyeken zsűriz, kurzusokat tart. A Zeneakadémián az ének tanszék korábbi vezetőjeként professor emerita, a Magyar Állami Operaház főtanácsadója, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Kitüntetései többek között: a Kossuth-díj mellett a Nemzet Művésze, a Corvin-lánc tulajdonosa és a legmagasabb állami kitüntetés, a Magyar Szent István-rend birtokosa. A bécsi Állami Operaház örökös tagja, az Osztrák Állam Kamaraénekese, és 2019-ben a washingtoni Kennedy Center aranyérmét Budapestre hozták el számára. A róla elnevezett és általa elnökölt nemzetközi énekversenyt 2020 őszén immár negyedszer rendezik meg a Zeneakadémián.

 

 

 

Media
Képmás