Egy előadás eredménye a nagy Marton Éva üstökösként való felívelése a világhírnév felé. Ő mindenesetre így gondolja. (Sam H. Shirakova)
„Igazi dáma” – mondta róla csodálattal egy kollégája. Senki sem tudna vitatkozni ezzel a megállapítással, aki több mint tíz percet töltött az énekesnővel. Tetőtől talpig díva, de ennek ellenére viccelődik és olyan otthonosan viselkedik idegenként a hotelszobájában, ahogy csak lehetséges.
„Szeretne egy különleges párnát?” – érdeklődik segítőkészen. „Zoltán, kérem” – szól a férjének, anélkül, hogy választ várna. A párna már azonnal itt is van a közeli karosszékről. „Jobb, ugye?” Egyenes tartással leül a széles kanapéra, míg a férje az íróasztalhoz megy. A kanapé másik oldalán a barátja és a tolmácsa, Krénusz József ül és kész segíteni, ha bármilyen nyelvi bizonytalanság felmerül.
Marton Éva teljes egészében a helyzet ura, mint ahogyan most már a felkéréseit, a szerepeit és a honoráriumait is ő maga szabja meg. Jelenleg A trubadúrelőadássorozatára készül a Metropolitanben, Luciano Pavarottival Manrico szerepében. Fellép az évadnyitó előadáson is, ami mindig egy díva státuszának megerősítését jelenti. Az idei évadban később a Salome premierjén a címszerepben láthatjuk, Marek Janowski vezényletével. Közben San Franciscóban énekel a Giocondában (novemberben-decemberben), majd Budapesten rögzíti lemezre a Toscát (decemberben). Január 29.-én pedig a Fedora koncertszerű előadásában lép fel a New York-i Operazenekarral, Eve Qualer zenei irányításával.
„Szeretem Pavarottit” – mondja és a szeme felcsillan. De szeretem Domingót is. De ne felejtsük el a kedves Alfredo Kraust sem. Három nagy tenor. Soha sem voltak a tenoristákkal problémáim. Bonisolliról azt mondják, őrült, de szerintem csodálatos. Hála Istennek, Carreras egyre jobban gyógyul fel a betegségéből. Teljesen egészséges lesz” – jelenti ki határozottan. „Nagy énekes.”
Marton Éva kedvel mindenkit, akivel együtt dolgozott, legalábbis a riporter magnófelvevője előtt. Nehéz kicsalni belőle a kollégáival való vitákról és ellenségeskedésekről történeteket. „Mindannyian azt csináljuk, amit kell. Hagyjunk másokat élni, hogy mi is boldogak legyünk a saját életünkben.”
Volt idő Marton Éva életében, amikor a magyar szoprán igen elkeseredett volt. Nagyon boldogtalan volt, ezért döntötte el, hogy a Magyar Állami Operaház biztosított, de a fejlődéshez kevés teret biztosító státusza helyett a vasfüggönyön túl próbál szerencsét. „1968-ban mutatkoztam be a budapesti operaházban. Alakítottam a Figaro házassága Grófnéjét, Toscát, Manon Lescaut-ot, Amelia Boccanegrát, A Rajna kincse Freiáját, de az összes szerepemet magyarul énekeltem, nem az eredeti nyelven. És sok énekes volt az én kategóriámban, akik ugyanezeket a szerepeket vitték. Tizenharmadik vagy tizennegyedik voltam a sorban. Szerettem volna – hogyan is mondják? – egyedül repülni.”
Néhány magyarországi, távozásáról terjengő híresztelés ellenére, Marton Éva megmagyarázza, nem volt problémája az utazással kapcsolatban. „Sohasem volt bajom a magyar kormánnyal. Azt gondolom, az Operaház vezetésének nagy örömet okoztam, hogy elmentem. Eggyel kevesebb problémájuk volt a szereposztásoknál. De sohasem kellettelhagynom az országot.”
Hamburgba a férjével, kislányával és 50 márkával érkezett. Elindult, hogy meghódítsa a Nyugatot. Nehéz időszak volt a számára, de követte a férje tanácsait. A frankfurti operaház tagja maradt, de ritkán vállalt – alacsony fizetéssel és elégtelen próbákkal – vendégszerepléseket. „Nem válthatod aprópénzre a tehetségedet!” – nyilatkozta egy interjúban.
A Metropolitanben 1976-ban Évaként mutatkozott be, de a fellépése nem keltett különösebb visszhangot. Később Clytamnestraként tért vissza, de ezúttal is csupán udvarias taps fogadta. Európában rövid idő alatt sztár lett, de Amerikában a futottak-még kategóriájába tartozott.
A fordulópont 1981 októberében következett el, amikor Leonie Rysanek lemondta Az árnyék nélküli asszonyfelújítását a Metropolitanben. „Nem tudtam, mire számítsak” – emlékszik vissza. „Nagyon csodálom Rysaneket és 16 évig ő volt A Császárnő. Amivel renelkeztem: a hangom, a művészetem, a bátorságom. Ha valaki valamit jól csinál Amerikában, nem számít, honnan jön, az emberek felemelik. Ez olyan, mint egy bírósági ítélet. Úgy gondolom, az amerikaiak nagyon érettek és örülnek, ha egy jó művészt láthatnak. Ilyenkor ők is az élmény részeseivé válnak.”
Az árnyéknélküli asszony első előadása (1981. október 12.) történelmi jelentőségűvé vált. „Sokszor énekeltem a Császárnét, különböző Kelmefestőnék oldalán. De aznap este egy hatalmas sztár, Birgit Nilsson állt az oldalamon a Metropolitanben. A közönség egy előadáson két drámai szopránt hallott együtt, az összehasonlítás tehát jogos volt. A tapsnál Birgit Nilsson egyedül hagyott a színpadon és ennyit mondott: „Ez a jövőd.””
Marton Éva teljesen átérzi az est jelentőségét, mint egy operaénekes beavatási szertartását. A Metropolitanben elért diadal kicsit többet jelent, mint máshol. „Nem egy kicsit… sokkal többet” – állapítja meg komolyan. „Az est előtt nagyon jól énekeltem. De az volt az érzésem, semmi sem történik. Mintha – egy fal lett volna előttem. Azt gondoltam, nem tudom áttörni, meghaladta az erőmet, hogy tegyek valamit. Aznap este áttörtem a falon. A naptáram már azelőtt is mindig tele volt, de csak a Metropolitanben lehet valaki sztár. 1979-ben Buenos Aires-ben hatalmas sikert arattam Elsaként. De Buenos Aires-en kívül tudott-e valaki is róla? Nem hiszem, hogy az opera világában valaki egy nap alatt sztár lehet. Előtte négy-hat évig dolgozni kell. De el lehet veszíteni a türelmet hat vagy hét év után. Sok énekes adja fel.”
Ha nem aratott volna akkor ilyen sikert, feladta volna-e Marton Éva? „Óh, nem. Nem vagyok az a fajta, aki könnyen feladja a dolgokat. Öntudatos… ez a helyes szó? Vártam a lehetőségre és eljött. De a megfelelő szerep kellett hozzá.”
Marton Éva elmeséli, hogyan lett díva. „Toscaként nehéz szenzációt aratni Callas után. Giocondaként vagy Chrysothemisként sem lehet kiugrani. De Salomeként, Elektraként, Brünnhildeként vagy az Anyegin Tatjánájaként lehet. Egyszer nagyon jól énekeltem a Don Carlos Erzsébetjét, de ez nem az, amivel nagy hatást lehet elérni. Elsa csodálatos szerep, de a Lohengrinben Ortrud a legizgalmasabb a számomra.”
Marton Éva ígéri, a Császárnét Amerikában, a MET-ben 1989-ben még énekelni fogja. De csak négy előadás erejéig.
Heinrich Éva néven született Budapesten és amióta feleszmélt, énekel. De 14 éves korában a hangja „eltűnt”, 18 éves korában pedig újra visszatért. Játszott a gondolattal, régész lesz és a röplabdaválogatottban játszott. „Szeretek egyedül lenni és problémákat megoldani, ezért a régészet megfelelő második tárgy volt a számomra, de hamarosan a zene miatt feladtam. Nem álltam le az énekléssel, így népdalokat, Bartók- és Kodály-dalokat megszólaltattam. Csodálatos tanárnőm, Bíró Katalin mondta nekem, visszakapom a hangom: „Új hangod lesz. Csak vedd könnyen.” Segített egy oktávon belül újra felépíteni a hangom. Bár valójában nem énektanár, hanem zongoratanár volt – Bartók egyik utolsó tanítványa. Soha nem volt gyermeke, úgy bánt velem, mintha a lánya lennék.”
„Az igazi énektanárom az igen híres magyar tenorista, Rösler Endre lett. Stílusismeretre és interpretációra tanított, de csak másfél évig, a haláláig. Senki sem akart a főiskolán elvállalni utána. Nagyon fontos, hogy a diákoknak nincsen sok tanárjuk és én tudtam ezt. Végül Sipos Jenőt találtam meg a Liszt Ferenc Akadémián. Ő tanította meg nekem az énektechnikát.”
„Amikor 1972-ben elmentem Magyarországról, csak a férjem volt mellettem és arra gondoltam, tanár nélkül nem tudok meglenni. De a férjem azt mondta: „Bízz magadban és minden meglesz.” Pontosan ezt tettem. Évekkel később, amikor Budapesten jártam, Sipos Jenő kérte, menjek hozzá és csináltunk gyakorlatokat. Öt-tíz perc után azt mondta, „A hangod nagyon jól a helyén van. Nem tudok semmit sem mondani. Túlnőttél rajtam. Csak tartsd egészségesen.” Ez volt a legnagyobb dicséret az életemben.”
Az árnyék nélküli asszony a Metropolitanben Nilssonnal másért is fordulópontot jelentett az életében. Amikor Nilsson és én együtt próbáltunk, azzal fordult hozzám, „Azt gondolom, Te leszel a következő Turandot.” Nemcsak énekelni fogod, hanem te leszel A Turandot. Felnéztem, „Igazán ezt gondolod?” Nem hittem el, amit mondott nekem. Aznap a férjem felhívott Európából azzal, hogy „Képzeld, Birgit azt mondta nekem, Turandot lesz a legjobb szereped. És éppen most hívtak a bécsi Staatsoperből, lesz egy új Turandot-bemutatójuk, ők felkínálják neked a címszerepet Harald Prince rendezésében, Lorin Maazel vezényletével.”
Mostanáig több mint 70 alkalommal formálta meg a hősnőt a világ minden táján.
Az előadássorozatai között Marton Éva sok időt tölt a családjával, ahogy a felkérései időt hagynak rá. Zoltán fia 21, Diana lánya 14 éves, a férje, Dr. Marton Zoltán sebész, aki hasi rendellenességekre specializálódott. Marton Éva nagy megelégedettséggel beszél életének ezen aspektusáról: „Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy egy nőnek gyermekei legyenek. Testileg és szellemileg sokkal érettebbek leszünk általuk. De a gyermek önmagában még nem elég. Segít a gyermek abban, hogy felnőjünk és boldogságot találjunk. Ennek következtében tud egy asszony kibontakozni. Nézzük meg a nőket, akiknek nincs gyerekük. Igen sokan közülük távolságtartó és nehéz emberek. Számos kollégám, akinek nincs gyermeke, először nem azt mondja nekem: „Milyen szép a hangod!”, hanem, „de szerencsés vagy, hogy ilyen csodálatos családod van!”
„Három évvel ezelőtt, amikor befejeztem Brünnhilde-előadássorozatomat San Franciscóban, azt gondoltam, nyugodtan meghalhatok, olyan boldog voltam. Most azt mondom, milyen szörnyű lenne meghalni, mielőtt a gyermekeim felnőnek és sikereket érnek el. Csak magamra gondoltam akkor. Most ezt megváltoztatom. A boldogságomat meg szeretném osztani. A hang minősége is változott. Több kifejezőerő, több érzelem van a hangomban most.”
Amíg Marton Éva pályafutása üstökösként ívelt egyenletesen felfelé az 1981-es fordulópont óta, a sikerek mellett elismer néhány mélypontot is „Tudod, az édesanyám mindig azt mondta, ha problémád van, csukd be az ajtót és old meg. Sohase hagyd kint.” Azt hiszem, ez rám is igaz. Ha valamit nagyon nem megfelelőnek találtam a számomra vagy azt gondoltam, hogy nem tudnám a legjobb formámat adni benne, lemondtam. De visszaemlékszek, hogy egyszer… Első alkalommal énekeltem az Anyegin Tatjánáját Bécsben és a kritikusok szörnyű dolgokat írtak rólam. Öt évvel később pedig ugyanarra visszaemlékezve, hogy milyen jó voltam. Történt egy másik eset is, 1982-ben Salzburgban. Mi, magyarok, gyakran súlyos akcentusokkal beszélünk más nyelven, de én mindig magyar akcentus nélkül énekeltem. AFidelióban léptem fel, amelyben nagyon sok prózai dialógus található. A kritikusok az akcentusomról beszéltek. De egy jó barátom ismerte Maximilian Schell-t, a nagy német színészt. Azt ajánlotta, dolgozzak vele. Nagyon feldúlt voltam, amikor elmentem meglátogatni. Meghallgatta a prózai szövegeimet az operából, majd 20 perc múlva leállított, pontosan azokkal a szavakkal, amelyeket az összes tanárom és a férjem is mondott: „Hinned kell magadban. Te Fidelio vagy. El kell fogadnod a kritikusokat. Ők mindig bírálni fognak téged. A saját utadon kell menned és ne hagyd, hogy befolyással legyenek rád.” Egy idegentől, egy kívülállótól hallottam tehát ugyanazt, amit a hozzám legközelebb állóktól szoktam. Ez megerősített és magabiztossá tett. A harmadik alkalommal egy Richard Tucker-jótékonysági koncerten énekeltem és azt gondoltam, hogy a hangom kimerült az előző napon. Azonban Richard Tucker fia, Barry csirkelevest hozott nekem – „Zsidó csirkeleves” – mondta és esküt teszek rá, hogy a koncertre teljesen rendben voltam.
A tavalyi évadban Marton Éva szembetalálta magát egyes csalódott Metropolitan-operalátogatóinak gúnyolódásával, akik azt a belső információt terjesztették, hogy a dollár gyenge árfolyama miatt mondta le az első Lady Macbethjét. „A dollár értékéhez semmi közöm nem volt” – állítja határozottan, csillogó szemmel. „Minőségi kérdést jelentett a számomra. Ez lett volna az első Lady Macbethem. Sinopoli és Bruson egyaránt lemondta. Sohasem énekeltem korábban azokkal, akik helyettesítették volna őket. Mit tehettem? Megrémültem. Az ütemterv értelmében 11 előadást énekeltem volna 4 Macbeth-tel és egy számomra új karmesterrel. Az előadások között próbálnom kellett volna az új Macbethekkel. Pszichikailag és pszichológiailag nem tudtam vállalni. Nem gyávaságból tettem. Tudtam, hol vannak a határaim. És ez a határaimon túl volt. Ez nem egy prostituált-szakma. Csak megtenni ezt vagy azt, pénzt keresni nem volna tisztességes. Az alatt az idő alatt, amikor itt lettem volna, nem léptem fel sehol másutt. Otthon tanultam új szerepeimet.”
Súlyosabb német hősnőket szólaltat meg mostanában és úgy érzi, a hangja mediterrán jellegzetességekkel bír. „Még mindig azt mondanám, olasz szoprán vagyok, mert a mostani előadásaimnak 80%-a olasz opera. Most is mindig Verdihez térek vissza, amikor Brünnhildét és más német szerepeket alakítok. 1990-ben a teljes Ringet fogom énekelni a Metropolitanben. De éneklek A végzet hatalma új produkciójában is. Jövőre Elektra leszek Bécsben Claudio Abbado vezényletével, Harry Kupfer rendezésében. Érdekes lesz – olasz karmester, német rendező és magyar szoprán” – nevet.
Mialatt az operajátszás élvonala manapság egyre inkább nemzetközivé válik, Marton Éva hangi teljesítményét, technikáját és hangszínét szlávnak jellemzik. „Csak egy szóra” – vág közbe felháborodva. „Nem szláv, hanem magyar vagyok. Nem szlávok vagyunk és a technikám is magyar. Ez természetesen vicc” – mondja mosolyogva – „de büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem és nem szlávnak.”
„Reggel kell énekelni” – folytatja a szünet után. „Régen reggel fél 9-re kellett mennem az énekórára és az elején mondtam a tanáromnak, hogy ekkor nem tudok énekelni.” Azt válaszolta, „A madarak tudnak reggel énekelni és te is tudsz. El kell ezt hinned vagy soha sem fogsz énekelni.” A mesterem, akár egy boncoló, rajzokat készített, szemléltetve, melyik izom nyomja át a levegőt a légcsöven és a torkon keresztül.”
Tréfa vagy nem tréfa, Marton Éva hangjának és éneklési stílusának minősége a magyar énekkultúrán alapszik, amely a XVIII. század végi Eszterházy-udvarig tekint vissza. A magyar operajátszás sok mélypontot vészelt át, a Magyar Állami Operaház csaknem perifériára került, de a robosztus, tiszta hang és a más Közép-Európai országokéval összehasonlítva kevesebb vibrato jellemezte magyar éneklési stílus a XIX. század végére már teljes virágjába borult. Annak ellenére, hogy külföldieknek köszönhetjük ezt. Gustav Mahler, Arthur Nikisch, később Egisto Tango fejlesztették és erősítették meg az operaéneklés és interpretáció nemzeti karakterét. Brahms egyszer azt mondta: „Ha jó Don Giovanni-előadást szeretne valaki hallani, menjen Pestre.” A Mahler, Nikisch és Tango megkövetelte fegyelemnek az lett a gyümölcse, hogy a II. világháború kitöréséig egy sor világszínvonalú énekesünk művészete bontakozott ki. A szopránok közül Medek Anna, Szamosi Elza, Haselbeck Olga és Krammer Teréz a budapesti opera első legendái. Később Németh Mária, Szabó Lujza, Anday Piroska és Basilides Mária vitték ezt az énekstílust az európai operaházakba és Amerikába. Közülük meleg hangszínével, hangja hajlékonyságával és legato-technikájával Marton Éva talán Németh Máriára hasonlít a leginkább, habár sokkal nagyobb hanggal rendelkezik.
Bár nem sokszor hallgatja kortársait, szívesen osztja meg, hogy tanult Nilsson hosszú pályafutása különböző periódusai alatt rögzített Turandot-felvételeiből és őt tartja a mentorának is. Hasonlóképpen ismeri el Rysaneket is. „A pályája utolsó szakaszában hallottam. Amikor Elsát énekeltem az ő Ortrudja mellett, nagyon professzionális művésznek ismertem meg. Mindig szívből énekel. Minden amit csinál, abszolút meggyőző. Tudom a történetét, milyen sok mélység és magasság volt az életében, de ki ismeri ezeket? De azt gondolom, azért tart olyan sokáig a pályafutása, mert mindent jól és szívből csinál. Amikor a próbák alatt beszélgettünk, nagyon rokonszenves volt. Ugyanannyira világhírű sztár, mint amennyire megmaradt embernek.”
Pályája zenitjén teljes erőbedobással Marton Éva is keményen küzd, hogy mindkettő legyen.