Gondolatok Richard Strauss „Die Frau ohne Schatten” című operájához.
(A barcelonai Teatre del Liceu 2000/2001-es szezon évkönyvébe irt értekezés bővített, aktualizált változata.)
1972-ben szerződtem ki a németországi Frankfurt am Main-i, városi operaházhoz. Az első, 1972/73-as szezont kővetően ősszel a színház művészeti igazgatója, Dr. Gérard Mortier felkért, hogy az 1974/75-ős szezonban énekeljem el Richard Strauss Az árnyéknélküli asszony című operájában a Császárné szerepét. Ekkor még nem énekeltem egyetlen R. Strauss-hősnőt sem és miután alaposan áttanulmányoztam a tőle kapott partitúrát, ezekkel a szavakkal adtam vissza: „Ez nem nekem való.” Dr. Mortier nem adta fel. Sokszor meglátogatott, és már ki tudja hányadik gulyással vendégeltem meg – jól megfűszerezve főztem neki -, csupán abból a célból, hogy meggyőzzön, a Császárné ideális szerep számomra. Alaposan végighallgattam a mű akkor létező egyetlen, 1955-ős lemezfelvételét, Karl Bőhm vezényletével, Leonie Rysanek, Christel Goltz, Hans Hopf és Paul Schöffler főszereplésével. Bőhm csodálatos, művészi szabadsággal megvalósított interpretációja és az énekesek végül meggyőztek. Elolvastam néhány könyvet Richard Straussról és Hofmannsthalról, és szinte észre sem vettem, már ismét a zongorakivonattal foglalkoztam. A végén – hála Istennek - csak győzött Dr. Mortier, elvállaltam a szerepet.
Nyolc héttel a premier előtt császármetszéssel megszültem Diana lányunkat, két héttel később, férjem vezetésével már aktív, rehabilitációs tréningben volt részem, és négy héttel a premier előtt már naponta részt vettem a próbákon is. 1974. augusztus 25-én volt a premier, a magyar származású, amerikai karmester, Halász László vezényelt. Első nekifutásra nem is volt olyan rossz. Már rögtön az elején hihetetlen nyugalmat éreztem, mint Császárné. Éreztem, hogy ez egy óriási szerep, mert azon túl, hogy szinte emberfeletti hangi adottságokat követel, a mű horizontja a szellemek birodalmától a sziklák világáig ível. Bár a zárójelenetben a Császárné eléri a célját és a földi emberekhez hasonlóan árnyékot kap, nem veszíti el isteni karakterét. Később, mikor Wagner Brünnhildéjét személyesítettem meg, hasonlóképpen éreztem.
1977. május-júniusában ismét előadtuk Frankfurtban az operát a kiváló Christoph von Dohnányi vezényletével, aki 1977 októberében ezzel a darabbal indította Hamburgban igazgatói periódusát. A hamburgi operaházban ezzel a csodálatos – Kurt Horres rendezte – produkcióval debütáltam én is. Világhírű partnereim voltak: Birgit Nilsson (a Kelmefestőné), Ruth Hesse (a Dajka), René Kollo (a Császár) és Donald McIntyre (Barak). Óriási csapat állt össze és a siker sem maradt el, aminek én is részese voltam, a szerepem teljesen beérett.
„Az árnyéknélküli asszony” négy egyenrangú főhősének – két drámai szoprán, egy hőstenor és egy bariton – kivétel nélkül rendkívül bonyolult, veszélyes szólamokkal kell megbirkóznia. Ez nem jelenti azt, hogy a Dajka (mezzoszoprán) és a Sólyom (szoprán) szerepét lebecsülném. R. Strauss és Hofmannsthal a művet tulajdonképpen fesztiváldarabnak tervezte, amely csak ideális művészi körülmények között vihető színre. Bár Karl Böhm különösen avatott szereposztást állított össze – James King, Leonie Rysanek, Ruth Hesse, Walter Berry, Christa Ludwig, később Birgit Nilsson -, mindig számos húzással adták elő a művet. Az első előadástól kezdve nem mindennapi nehézségűnek bizonyult a darab és minden karmester – beleértve Herbert von Karajant is – lerövidítette, nem egyszer radikálisan. Karl Böhm 1974-ben a Salzburgi Fesztiválon kb. 1000 ütemet hagyott el.
A Császárném nagy elismerést hozott számomra. 1978-ban Genfben formáltam meg, majd 1979-ben – a Lohengrin Elsája mellett – ezzel a szereppel mutatkoztam be a Buenos Aires-i Teatro Colonban. Ezt a fellépést és később a Barcelona-i Gran Teatre del Liceu színpadán A végzet hatalma Leonoráját (1983-ban) pályafutásom legcsodálatosabb emlékeiként tartom számon.
1981 októberében a New York-i Metropolitan Operában Nathaniel Merrill produkciójában alakítottam a Császárnét. A Kelmefestőnét Birgit Nilsson, a Dajkát Mignon Dunn, a Császárt Gerd Brenneis, Barakot pedig Franz-Ferdinand Nentwig keltette életre. A karmester, Eric Leinsdorf úgy vigyázott rám, mintha a lány lennék. Igen nagy bátorság és acélidegzet kellett ahhoz, hogy New Yorkban a közönség kedvence, Leonie Rysanek helyett énekeljek. Ugyanis tudtom nélkül – állítólag Birgit Nilsson kérésére – férjem közreműködésével kicseréltek minket. Leonie énekelte Chicagóban az Ariadnet, én pedig a MET-ben a Császárnét. A magas elvárás, a Rysanek rajongók által felbolygatott közönség okozta nyomasztó légkőr ellenére 1981. október 12-i előadás Császárnéja a MET-ben életem, pályafutásom szerepe lett. Sikerült letennem a névjegyemet. Az előadást kővetően Birgit Nilsson és én a függöny előtt álltunk, szemben a frenetikusan tomboló közönséggel. Birgit észrevétlenül a függöny mögé lépett és egyedül hagyott a közönséggel, Ő búcsúzott, engem hagyott hátra, a jövőt. Sohasem felejtem el: rendkívüli művész és rendkívüli ember volt. Mindezt megkoronázta, decemberben a New York Times az Év Énekesének választott. Egyszerűen a hetedik mennyországban éreztem magam.
Ezután 1984-ben a chicagói Lyric Opera produkciója következett, Marylin Zschau, Mignon Dunn, William Johns és Siegmund Nimsgern oldalán. Marek Janowski vezényletével, Frank Corsaro rendezésében. Sötét, szinte teljesen üres színpadon játszottunk és az előadás – vetítőgép segítségével – filmhatást keltett. Nem volt könnyű feladat, de igen hatásos és kimondhatatlanul sikeres eredményt értünk el.
A milánói Scalában 1986-ban énekeltem a Császárnét, Jean-Pierre Ponelle igazán érdekes rendezésében, Wolfgang Sawallisch vezényletével. Partnereim Brigitte Fassbender, Marilyn Zschau, Hermann Winkler és Alfred Muff voltak. A kabuki színjátszás stílusában egy sokszínű, élvezetes előadás született. A Scálában ekkor került először német nyelven színre „Az árnyéknélküli asszony”.
Kedvenc szerepemtől 1988-ban a bécsi Staatsoperban búcsúztam, ahol olyan operák címszerepeit vettem fel a repertoáromra, mint a Turandot, és az Elektra. Ezek a hősnők, valamint „A Ring” Brünnhildéje lassan háttérbe szorították az oly szeretett Császárnémat.
Még ebben az évben kért fel Sir Georg Solti, hogy 1990-ben, premieren énekeljem el az Elektrát a Covent Gardenban. Továbbá kérte, hogy a teljes, húzatlan szerepét a Kelmefestőnénak 1989 tavaszán Az árnyéknélküli asszonyban énekeljem lemezre. Szívesen vállaltam volna, de nemet kellett mondanom, mert ekkora a bécsi Staatsoperban már két premierre volt szerződésem: A végzet hatalma Leonorájára Garcia Navarro vezényletével, Gianfranco del Monaco rendezésében, valamint a címszerepre az Elektrában Claudio Abbado zenei vezetésével, Hary Kupfer színpadra állításában. Nem minden nap adatik meg egy szopránnak ebben a házban, hogy egy szezonban két premierje legyen, ha erre egyáltalán volt már példa, így előbb Bécsnek kellett jönnie.
A londoni közös Elektránk után, amelyet a The Times főcímében „Kettős magyar diadal”-ként értékelt, Solti György felkért a Kelmefestőné szerepére az 1992-es salzburgi tavaszi majd a nyári fesztiválra. Az ismert zeneművek ős-verziói újjáélesztésének trendjét követve Solti elhatározta, Az árnyéknélküli asszony teljes változatát vezényli. A Kelmefestőné ördögien nehéz szólama – nemcsak fent, hanem lent is – tudomásom szerint csak egyetlen egyszer hangzott el húzások nélkül, teljes terjedelmében: Lotta Lehmann tolmácsolásában az ősbemutatón – 1919. október 10-én – a bécsi Staatsoperban. A Császárnét akkor Maria Jeritza énekelte. Az előkészítés nem kis erőfeszítésbe került, kisebb-nagyobb megszakításokkal két évig tartott. Solti György számos alkalommal meghívta az énekeseket londoni házába. Itt, végtelenül otthonos hangulatban – kedves feleségének, Valerie-nek köszönhetően – testestül-lelkestül, teljes egészében Az árnyéknélküli asszony nehézségei leküzdésének szentelhettük magunkat. A Császárné után megküzdeni a Kelmefestőnével, amely az előbbinek a teljes ellentéte, nem könnyű. A Kelmefestőné személyiségét olyan felforgató erő uralja, amely erkölcsi célok – mint az anyaság – nélkül a káoszba és emberi mivoltának – az árnyékának – elvesztéséhez vezetnek.
Az első előadásokra végül 1992. április 11.-én és 20.-án, a Húsvéti Fesztivál keretében került sor a Bécsi Filharmonikusok közreműködésével, a csodálatos „Grosse Festspielhaus” színpadán. A rendezést Götz Friedrich, a díszleteket Marianne és Rolf Glittenberg tervezte. Thomas Moser és Cheryl Studer fenséges párost alkottak,. A Dajkát Marjana Lipovsek, Barakot Robert Hale, a Szellemek küldöttét Bryn Terfel, a Sólymot Rost Andrea formálta meg, én pedig első alkalommal: a Kelmefestőnét. Annak ellenére, hogy jól énekeltem és játszottam a média, főleg a német, - hogy miért tudja a Jó Isten, - csúnyán nekem esett. Miután én kritikát nem olvastam, férjem pedig, akinek a hátán fát is lehetett vágni, a legkisebb reakciót sem mutatta. Néhány kolléga legnagyobb meglepetésére, - úgy látszik nem számoltak velem - vidáman, felszabadultan érkeztünk a nyári próbákra. A produkció a nyári Salzburgi Fesztiválon is óriási sikert aratott, az osztrák televízió egyenesben közvetítette az előadást és az örökkévalóság számára pedig egy kiváló filmfelvétel (DVD) készült. Érdekes módon a kritikák is megváltoztak. Miként Dr. Gérard Mortier közreműködése az első Császárném kapcsán is döntő volt, sokat tett az első Kelmefestőnémért is, mivel időközben a Salzburgi Fesztiválok igazgatója lett.
1998. szeptember 26-án Az árnyéknélküli asszony húzások nélküli változata, közreműködésemmel, még egyszer bemutatásra került a berlini Deutsche Oper színpadán. A teljes mű így először hangzott el a német fővárosban, Christian Thielemann vezényletével, Philippe Arlaud rendezésében. Partnereim Thomas Moser, Deborah Voigt, Jane Henschel és Alan Titus voltak. Nagyon színes, vonzó, színpadilag jól kivitelezett és különleges zenei érzékenységgel megvalósított előadás született.
2000. október 30-án a barcelonai Teatre del Liceu-ban játszottuk Az árnyéknélküli asszonyt Peter Schneider vezényletével, a magyar származású Andreas Homoki rendezésében. Kifejezetten boldog voltam, hogy lehetőségem nyílt vele együtt dolgozni, akinek összetett szimbolikájú rendezései élénk reakciókat váltottak ki például Genfben (1992) és Párizsban (1994). Nem csalódtam benne, kiváló előadást állított színpadra. Partnereim Thomas Moser, Susan Anthony, Wolfgang Schöne és Hanna Schwarz voltak.
2002. szeptember 11-én az Athéni Fesztivál keretében a „Megaron” nevű - 1991-ben avatott – csarnokszerű koncert terem színpadán adtuk elő Az árnyéknélküli asszonyt. A rendezői csapat ( Michael Hampe rendező, Hans Schavernoch díszlettervező, Carlo Tommasi jelmeztervező) – mind rég ismert kiválóságok – gondoskodott a magas színvonalú, rendkívül látványos előadásról. Vezényelt Michael Schönwandt. Partnereim voltak Ronald Hamilton, Inge Nielsen, Franz Grundheber, Marylin Zschau és Siegfried Lorenz. A kiváló produkciót filmre is rögzítették, de soha nem láttam, és később sem hallottam róla. Kár.
2003. február 23-án a frankfurti Operában egy Gála előadáson búcsúztam el a Kelmefestőnétől, - közel harminc év után, - ott, ahol egykoron, mint Császárné kezdtem „Az árnyéknélküli asszony”-ban. Stephen O’Mara, Silvana Dussmann és Wolfgang Schöne voltak a partnereim, Sebastian Weigle vezényelt.
A Császárné, Kelmefestőné, Ariadne, Egyiptomi Heléna, Salome, Chrysothemis, Elektra után végül Klytamnestrával egészült ki Strauss-i repertoárom. Harminchat év Richard Strauss csodálatos, elbűvölő zenevilágában.
Visszaemlékezésem apropója, hogy közel negyven évvel az első Császárném után 2014. május 25-én a Magyar Állami Operaház bal első emeleti 11-es páholyában – a szokott helyemen – ülve, némi nosztalgiával, néztem és hallgattam Az árnyéknélküli asszony magyarországi ősbemutatóját. Richard Strauss születésének 150-i évfordulójára az igazgatóság – a többi művei mellett - vette a bátorságot, ezt a rendkívül igényes és nehéz darabot először színpadra állítani. Sikerült! A zenekar Halász Péter vezényletével a vártnál lényegesen jobb teljesítményt nyújtott, az énekesek, különösen a három női főszereplő (Sümegi Eszter, Rálik Szilvia, Komlósi Ildikó) részben átlagon felül oldotta meg feladatát, de a többi szereplő is – néhány kivétellel – legjobbját nyújtotta. Szikora János rendezése, különösen a fedett tér használata, rendkívül segítette az előadás sikerét. Az ide-oda gurgatott extrém nagy gumiabronccsal mit akart mondani az nekem nem volt világos. Azt tudom, hogy lassan az autógumi gyártásban nagyhatalom leszünk, de ezért miért kell ebben a darabban éppen a kelmefestést elhagyni, az egy rejtély marad számomra, de hát mindent nekem sem kell megértenem. Mindenesetre úgy néz ki jó úton jár az Operaház igazgatósága, csak hagyjanak neki időt elképzelései megvalósítására.
Budapest, 2014. május 26 Prof. Emerita KS. Marton Éva